Lore (Szünetel)

5. Fejezet - Part 2

Kalina szavai vízhangoztak a fejemben. Még is milyen erőnk lehetne ha nem a köd irányítása? Nebunonok vagyunk. Ez a mi erőnk, amivel a Szent köd ruház fel minket.

A köd az a minden és a semmi egyszerre. Ott van körülötted minden pillanatban. Egyszerre jó és rossz. A gondodat viseli és büntet ha úgy látja jónak. Mint egy szülő. Anya vagy Apa. Szeretettel fordul feléd és vigyázik arra ne hogy eltévdj az utadon. Szeretettel kövezi ki elötted az életed és segít hogy mindig helyesen dönts.

Legalább is a tanítások így szóltak.

Tisztán hallottam a fejemben Loundana tanítónőm hangját ahogy ezt súlykolta a fejembe. Akkoriban sokszor megkérdőjeleztem azt amiket mondott, de aztán megtanultam elfogadni. Még ha én sose kerültem semmilyen kapcsolatba a köddel elkellett fogadnom hogy létezik és pont úgy van ahogy mondják, hiszen ott volt elöttem. Láttam nap mint nap ahogy az emberek használták a tőle kapott erejüket, ahogy azt is hogy milyen áhitattal élvezték a köd közelségét az imádságokon.

Erre most itt van ez a három lány akik azt állítják, hiába Nebunonok más erejük van.

- Én sem tudtam erről addig semmit amig Reese és Tierra meg nem érkezett. Sőt még ők se tudták irányítani ezt az erőt, csak a templomban hallották. - mondta Kalina, megszakítva a gondterhes csöndet és oda jött hozzám aztán leült a lábam elé. Remény csillogot kék tekintetében és bizakodóan mosolyogott fel rám.

- Ami azt illeti még most se megy annyira. Inkább csak tanulgatjuk. - szólt közbe Reese.

- Kalina szereti azt hinni hogy már most profi benne. - csicseregte közbe vékonyka hangján Tierra. Kalina bosszús pillantást lövelt felé, de a mosoly nem tűnt el az ajkáról.

A fejemben túl sok minden kavargott, felkellett állnom pár pillanatra. Mindenki engem nézett, de a megszokott kifejezéstelen arcomat használtam.

- Szükségem van pár percre. - jelentettem ki és elindultam az egyik ajtó felé ami a legközelebb állt hozzám.

Nem tudtam volna pontosan megmondani hogy mióta szeltem keresztül a szobákat és termeket. Mindegyik helység otthonosan volt berendezve, de nem bírtam szemügyre venni semmit. A szemem valamiért nem volt hajlandó fókuszálni. Kissé remegni kezdtek az ujjaim így keresztebe font karral folytattam a bojongásom míg meg nem találtam egy ajtót ami, ki a szabadba vezetett. Egy vízesés csobogott pont mellettem, de én a velem szemben lévő hegyre szegeztem a tekintetem. Egy függő híd vezetett át oda. Az is mutathatta hogy mennyire ki voltam borulva, hogy nem foglalkoztam azzal milyen magasan vagyok, se azzal hogy folyamatosan ki leng alattam a híd. Egyenesen haladtam előlre, amíg el nem értem a célom. A köves föld ösvényen kezdtem el felfelé haladni és kizártam minden gondolatot a fejemből. A friss hegyi levegő sokat segített ebben. Nem tudtam mióta mehettem minden gondolkozás nélkül, de végül egy kis tisztásra kerültem. Színes növények vettek körül és szédítően édes illat lengett körbe. Kifáradva terültem el a földön és a ragyogóan kék egett kezdtem el vizslatni. Egy felhő se volt az égen.

Egy lehulló levelél vonta el a fogyelmem ami a zöld három árnyalatában is pompázott mikor halk morgásra lettem figyelmes.

Hamar felugrottam a helyemről és az oldalamra csatolt kardot is elő kaptam. Nem tudtam mi lehett a hangforrása, de elég mély volt ahhoz hogy biztos legyek benne, nagy állattól szàrmazik. Most kifejezetten örültem hogy Raiden megkért páncélt vegyek fel, annak meg méginkább hogy kard is járt hozzá.

Újra felharsant a hang, de most közelebről. Ijedten forogtam mert a vízhang miatt nem bírtam kivenni hogy pontosan melyik irányból jött.

Egy ágreccsenését hallottam. Arra fele fordúltam és örültem hogy végre legalább azt tudom merről jön a veszély. A jobb kezemben a kardomat tartottam, a ballal meg ellenőriztem hogy az összes tőröm a helyén van-e a biztonság kedvéért.