Az Ikrek Akik Túlélték - A Bölcsek köve (Befejezett)

Nicolas Flamel

  Megfogadtuk Dumbledore tanácsát, és nem kerestük fel többet Edevis tükrét. A téli szünet hátralevő részében a láthatatlanná tévő köpeny Harry ládájában, a nyaklánc pedig a nyakamban pihent, használatlanul.
  De egyre gyakrabban gyötörtek minket rémálmok. Egyre többször és többször álmodtuk, hogy a szüleink kedvesen mosolygó arcát elnyeli a vakító zöld fény, és közben valaki éles hangon kacag.
  - Látjátok? Dumbledore-nak igaza volt – csóválta a fejét Ron, amikor beszámoltunk neki mindenről. – Az a tükör még a végén az őrületbe kerget titeket.
  Hermione, aki a szünet utolsó napján tért vissza, egészen más szemmel nézte a történteket. Elborzadt, ha arra gondolt, hogy három egymást követő este is tilosban jártunk, sőt, egyszer még az igazgatóval is találkoztunk („ki is csaphattak volna titeket!”) , valamint még csalódott is volt, hogy egyáltalán nem haladtunk a Flamel-üggyel.
  Már szinte fel is adtuk a reményt, hogy találunk akármilyen információt Flamelről, bár Harry csak erősködött, hogy valahol már olvasta a nevét. Mikor újra elkezdődött a tanítás, megint csak az óraközi szünetekben járhattunk be tíz-tíz percekre a könyvtárba. Nekünk Harryvel még a többieknél is kevesebb időnk maradt, hiszen Wood kíméletlenül edzett minket.
  A kapitány kedvét semmi nem lohasztotta le, még a hó, sár, hideg és ehhez hasonló apróságok sem. A Weasley-ikreknek az volt a véleményük, hogy Wood fanatikus megszállott lett, és többé-kevésbé nekem is ez volt a véleményem. Persze, edzenünk mindenképpen kell, hiszen ha megnyerjük a Hugrabug elleni meccset, átvesszük a vezetést a házak közötti versenyben, de talán néhány perces szüneteket azért tarthatna a három-három és fél órás edzések alatt...
  Egy vízben és sárban gazdag edzés során Woodot feldühítették a Weasley-ikrek, akik gyakorlás helyett zuhanóbombázósdit játszottak és úgy tettek, mintha seprűjükről katapultálnának.
  -Hagyjátok abba a rendetlenkedést! – kiabált rájuk a kapitány. – Emiatt fogjuk elveszíteni a meccset! Piton minden alkalmat megragad majd, hogy lefaragja a pontjainkat!
  - Mi köze van Pitonnak a kviddicshez? – értetlenkedtem – Szerintem még a seprűt sem tudja megülni.
  - Ő vezeti majd a meccset – sóhajtott Wood.
  Ennek hallatán George Weasley tényleg leesett a seprűjéről.
  - Piton lesz a bíró!? – hüledezett sarat köpködve. Az egész csapat leszállt mellé méltatlankodni. – Mióta vezet ő kviddicsmeccseket?
  - Nem gondoltam volna, hogy visszasírom Hoochot – morogtam. – Piton száz százalék, hogy elfogult lesz! Hiszen megelőzhetjük az ő kicsi Mardekárját! Hogyan egyezhetett ebbe bele Dumbledore?
  - Nem én tehetek róla – kiabálta túl az általános méltatlankodás hangjait Wood. – A mi dolgunk az, hogy tiszta, rendes játékot játszunk, abba nem köthet bele.
  Harryvel összevillant a tekintetünk. Ez eddig rendben is volna, de nekünk van még néhány okunk, hogy ne akarjunk Piton közelében kviddicsezni.
  Edzés után első dolgunk volt, hogy a klubhelységbe siessünk és elújságoljuk a hírt Ronnak és Hermionének.
  - Maradjatok csöndben egy kicsit – kérte Ron, mikor leültünk melléjük. – Hadd koncentráljak... Mi bajotok? – vette észre végül az arckifejezésünket.
  - Piton fogja vezetni a Griffendél-Hugrabug meccset – halkítottam le a hangomat.
  - Ne játszatok! – vágta rá gondolkodás nélkül Hermione.
  - Jelentsetek beteget! – mondta Ron.
  - Színleljetek lábtörést!
  - Tényleg törjétek el a lábatokat!
  - Te most kinek a pártján is állsz? – néztem felvont szemöldökkel Ronra.
  - Egyébként sem tehetjük – rázta a fejét Harry. – Két hajtóval még csak-csak megvan a csapat, de nincs tartalék fogónk. A kettő együtt pedig garantált vereség még Piton nélkül is.
  Ebben a pillanatban Neville bukfencezett be a portrélyukon. Hogy ez hogyan sikerült neki, az rejtély, mivel a Lábbilincselő átok ült rajta. Gondolom szegény fiú páros lábbal ugrált fel a lépcsőkön.
  Mindenki dőlt a nevetéstől, kivéve Hermione, Roger és én. Mi rögtön odaszaladtunk a fiúhoz, és Hermione a lábára szegezte a pálcáját.
  - Finite!
  Ha testvére nem kapja el, Neville biztos, hogy a földön köt ki. Remegő tagokkal, sápadt arccal állt ott.
  - Ki tette ezt veled? – kérdezte Roger, miközben Harryhez és Ronhoz támogattuk Neville-t.
  - Malfoy – huppant le bánatosan a fiú az egyik karosszékbe. – A könyvtár előtt találkoztam vele. Azt mondta, épp keres valakit, akin gyakorolhat.
  - Akin gyakorolhat!? – visszhangozta sötét arccal Roger.
  - Jelentsd McGalagony professzornak – biztatta Hermione.
  - Vagy inkább adjuk vissza neki!
  - Nem akarok még több bajt – motyogta Neville.
  - És ezért meghunyászkodsz? – ráztam meg a fejem. – Malfoy megszokta. hogy átsétál az embereken, nem kell megkönnyíteni a dolgát!
  - Nem érdemlem meg, hogy Griffendéles legyek. Nem vagyok hozzá elég bátor. Bár ezt nem szükséges közölnötök velem – Malfoy már megtette.
  - Nev, te is tudod, hogy ez nem igaz – nézett testvére arcába Roger. – A Süveg jobban tudja, mi van a fejedben, mint Malfoy, nem? És a Griffendélbe tett!
  - Neville, te kérted a Süveget, hogy idejöhess? – kérdeztem.
  - Nem, csak ültem ott.
  - Akkor megkérdőjelezed a Teszlek Süveg döntését? – szegeztem neki a kérdést, de közben szörnyen éreztem magam. Ha Neville-t a Griffendélbe osztották, pedig tudjuk, hogy milyen, akkor én, akit eleve a Mardekárba szánt a Süveg, mégis hogy kerülök ide?
  - Nem...
  - Te tucatnyi Malfoynál is többet érsz – jelentette ki Harry, egy csokibékát nyújtva a fiú felé. – Te, itt vagy a Griffendélben. És hol van Malfoy? A tetves Mardekárban. 
  A fiú szája erőtlen mosolyra húzódott. Kibontotta a csokibékát.
  - Köszönöm... Asszem, most lefekszem. Tessék, a kártya. Gyűjtöd, nem?
  Mikor Neville elballagott, Roger hozzánk fordult.
  - Köszönöm, hogy megvigasztaltátok... Nem hisz eléggé magában, pedig ügyes. Megyek, megnézem mi van vele.
  - Szegény – csóválta a fejét Hermione.
  - Malfoy ezt még visszakapja - dörzsölgette az öklét Ron.
  - Megtaláltam! – suttogta Harry. Kezében a Híres Varázslók és Boszorkányok kártát szorongatta és elkerekedett szemmel meredt rá. – Megtaláltam Flamelt! Ugye, megmondtam, hogy valahol már láttam a nevét! Idefele a vonaton olvastam! Tessék: „Dumbledore fedezte fel a sárkányvér tizenkét felhasználási módját és jelentősek a tudóstársával, Nicolas Flamellel végzett alkímiai kutatásai is”!
  Hermione talpra szökkent. Utoljára akkor tűnt ilyen izgatottnak, amikor megkaptuk az első házi feladatunkat kijavítva.
  - Ne menjetek sehova! – parancsolt ránk és felrohant a hálónkba.
  - Ügyes vagy, Harry – ölelgettem meg. – Nekem biztosan nem jutott volna eszembe, pedig én is olvastam azt a kártyát!
  Hermione már vissza is tért, karjaiban egy hatalmas, régi könyvvel.
  - Eszembe sem jutott, hogy ebben keressem – súgta izgatottan. – Néhány hete vettem ki a könyvtárból, hogy legyen nálam valami könnyű olvasmány is.
  - Hat ilyen könnyűt és három nehezet cipelt fel. Elfoglalják a fél szobát – forgattam a szemem.
  A lány csendre intett és lapozgatni kezdte a könyvet. Végül megtalálta amit keresett.
  - Tudtam! Tudtam!
  - Most már beszélhetünk? – kérdezte Ron mogorván.
  - Nicolas Flamel -suttogta Hermione drámai hangon -, az egyetlen élő ember, aki el tudja készíteni a... bölcsek kövét!
  Akármilyen hatásra számított, elmaradt. Nem tudtam, hogy most örülnünk kéne, esetleg szörnyülködnünk.
  - Jaj, istenem, milyen műveletlenek vagytok! Tessék, olvassátok el!
  Ezzel odatolta elénk az egész asztalt elfoglaló könyvet.
  „Az alkímia ősi tudománya egy különleges képességekkel bíró anyagot, a legendás Bölcsek kövét kutatja. A kő mindenfajta fémet vegytiszta arannyá változtat, és általa nyerhető el az Életelixír nevű folyadék is, amely halhatatlanságot biztosít fogyasztójának.
  Az évszázadok során számos helyről jelezték a Bölcsek köve felbukkanását. A jelenleg fellelhető egyetlen kő Nicolas Flamel úr, a kiváló alkimista és operakedvelő birtokában van. Flamel úr, aki tavaly ünnepelte hatszázhatvanötödik születésnapját, visszavonultan él devoni házában feleségével, a hatszázötvennyolc esztendős Perenelle-lel.”
  - Értitek már? – szólt izgatottam Hermione, amikor mindhárman befejeztük az olvasást. – A kutya a Flamel-féle Bölcsek kövét őrzi! Flamel biztos megkérte a barátját, hogy vigyázzon rá, mert megtudta, hogy valaki el akarja lopni. ezért kellett ide áthozni a Gringottsból!
  - És milyen jól tették! Máskülönben simán ellophatták volna.
  - Egy kő, ami aranyat csinál és örök életet ad? – csóválta a fejét Harry. – Nem csoda, hogy Pitonnak fáj rá a foga! Bárki szívesen elfogadná.
  - És az sem csoda, hogy nem találtuk Flamelt a Varázslás modernkori fejlődésében – tette hozzá Ron elgondolkozva. – nem éppen modernkori a pasas, ha hatszázhatvanöt éves.
  Még másnap, SVK-n, a vérfarkasharapás kezelési módjainak kijegyzetelése közben is arról suttogtunk mire tudnánk használni a követ.
  - Én tuti, hogy egy házat vennék – jelentettem ki. – Nem kéne a Privet Drive-on élnünk.
  - Saját kviddicscsapatot vennék arénával – álmodozott Ron, amiről persze nyomban eszembe jutott a közelgő mérkőzés.
  - Játszunk a meccsen – közölte Harry aznap este mindkettőnk döntését Ronnal és Hermionéval egy hosszas megbeszélést követően. – Ha meghátrálnánk, a Mardekárosok azt hinnék, megijedtünk Pitontól. Majd megmutatjuk nekik! Letöröljük a vigyort a képükről a vigyort!
  - Mi meg majd titeket törlünk fel a pályáról – aggodalmaskodott Hermione – ezúttal nem alaptalanul.