Az Ikrek Akik Túlélték - A Bölcsek köve (Befejezett)

A kis túlélők

  A Privet Drive 4. szám alatt lakó Dursley úr (Vernon bácsi) és neje (Petunia néni) büszkén állíthatták, hogy köszönik szépen, ők tökéletesen normálisak. Senki sem feltételezte róluk, hogy közük lehet bármilyen rejtélyes vagy szokatlan dologhoz, ugyanis a lehető leghatározottabban elzárkóztak minden sületlenségtől.
  Dursley úr, aki igazgatói posztot töltött be egy Grunnings nevű fúrógyártó cégnél, jókora, tagbaszakadt ember volt aránytalanul kurta nyakkal és hatalmas bajusszal, amibe előszeretettel másztak be a bogarak. Dursleyné ezzel szemben sovány volt és szőke, s nyak dolgában a szokásos méret kétszeresével büszkélkedhetett. Ez kapóra is jött neki, mivel naphosszat a kerítés mellett ágaskodott és a szomszédokat leste, vagy az ablakból távcsővel figyelte szerencsétleneket, és minden nap mindent felírt róluk a kis jegyzetfüzetébe.
  Dursleyéknak volt egy fiuk is, Dudley, aki szülei egybehangzó véleménye szerint a legpompásabb fiúcska volt a világon. Khm, khm.
  A Dursley család semmiben nem szenvedett hiányt. Volt azonban egy féltve őrzött titkuk - egyenesen rettegtek tőle, hogy kitudódhat. Úgy érezték, nem is élnék túl, ha valaki tudomást szerezne Potterékről (ennyire azért nem vagyunk szörnyűek). Anyu és Petunia néni nővérek voltak, de évek óta nem is látták egymást. Mi több, a drága Petunia néni úgy tett, mintha sose lett volna nővére - véleménye szerint Anyu és Apu a lehető legdursleyszerűtlenebb emberek voltak a világon. Én ezt egy dicséretnek venném.
  Nagybátyám és nagynéném bele sem mertek gondolni, mit tennének, ha egyszer csak beállítanánk rokonlátogatóba. Tudták, hogy mi, ikrek, létezünk, de sosem láttak minket. Úgy vélték, egy okkal több, hogy távoltartsanak minket, tudniillik, mi nem vagyunk elég jó a kis Dudlimudlihoz képest.
  Az a borongós, szürke kedd, amikor Dursleyék és a mi rémálmaink is elkezdődtek, ugyanúgy indult, mint a többi. Vernon bácsi elment munkába, Petunia néni otthon nyugtatta a hisztiző Dudleyt, aki úgy gondolta, a tapétát feldobná egy kis tejbepapi.
  A házból kilépve aztán egy cseppet sem kellemes meglepetés érte kedvenc bácsikámat. Ő köztudottan a szokások rabja volt, tehát semmiképpen sem szerette a fura dolgokat. Ezért volt annyira felháborodva, amikor az utca végén megpillantott egy térképet böngésző macskát. Pislogott, mire a térkép eltűnt. Itt már kezdte érezni, hogy ez nem egy szokásos nap lesz.
  Útközben Vernon bácsinak feltűnt a sok taláros ember. Hogy mit gondolt róluk, azt hagyjuk meg az ő unalmas fantáziájának. Az mindenesetre biztos, hogy nem öribarizni akart velük.
  A pékség előtt is ott voltak, ahova ebédidőben betért. Kifelé meghallott néhány szót a beszédükből.
  - Potterék igen, én is azt hallottam...
  - Úgy van, a fiuk Harry...
  - És a lányuk, Emily...
  Vernon bácsi megtorpant. Egy pillanatra jeges borzalom markolt a szívébe, és elkezdtek dolgozni a fogaskerekek az agyában. Harry és Emily. Harry és Emily. Harry és Emily POTTER.
  Átcsörtetett az út túloldalára, felrohant az irodájába és ráförmedt a titkárnőjére, hogy senki se zavarja. Aztán felkapta a telefonkagylót és már tárcsázni akarta az otthoni számot, amikor hirtelen meggondolta magát.
  Átgondolta a dolgot, és arra a Sherlocki következtetésre jutott, hogy minket nem is biztos, hogy Harrynek és Emilynek hívnak. A Potter is elég gyakori név, az sem biztos, hogy rólunk volt szó.
  Akárhogy is, Vernon bácsi gondolatai egész délután máshol jártak. Hazafelé menet nekiütközött egy taláros embernek, aki MEGÖLELTE. Csak úgy. Merthogy valami Tudjaki meghalt. Na ne. Az illető még valami muglinak is hívta. Ez azért már több a soknál. Ez biztos valami újfajta sértés.
  Otthon az a jó hír várta, hogy Dudley szókincse gyarapodott, méghozzá az igen jól hangzó „mostakarom"-mal. Ezután nem csoda, hogy Vernon bácsi a nappaliba menekült tévézni. De a jól megszokott, unalmas híradóban is csalódnia kellett. Hát nem merészelnek ezek nappal repkedő bagolycsapatokról mesélni? Mi van ma a világgal?
  Petunia néni ekkor lépett be a szobába, kezében két csésze teával. Vernon bácsi úgy döntött, óvatosan kérdezősködik.
  - Petunia drágám... nem hallottál valamit... mostanában a nővéredről?
  - Nem - vonta össze brutálvékonyra szedett szemöldökét Petunia néni. - Miért kérdezed?
  - Különös dolgokat mondtak be a híradóban. Baglyokról... meg hullócsillagokról...
  - Na és? - sziszegte Petunia néni.
  - Csak arra gondoltam, hogy... talán köze lehet a dolognak... ahhoz a népséghez.
  Petunia néni ajkát csücsörítve szürcsölte teáját. Vernon bácsi félt a dühkitöréstől, úgyhogy a nevünk említésével meg sem próbálkozott.
  - A nővéredék gyerekei... körübelül egyidősek lehetnek Dudleyval, nem?
  - Úgy tudom, igen.
  - Tényleg, mi is a nevük? Howard és Elisa?
  - Harry és Emily. Az Emily még elmegy, de a Harry... micsoda egy pórias név.
  - Hát persze, drágám. Teljesen igazad van - helyeselt Vernon bácsi egy jó papucsférjhez méltóan.
  Nem firtatta tovább a témát. Kisvártatva elmentek lefeküdni, s míg neje a fürdőszobában volt, Vernon bácsi hálószoba ablakához osont. A macska még mindig ott volt a kertben, s úgy fürkészte a Privet Drive-ot, mintha várna valamire.
  Csak képzelődne? Vagy a különös eseményeknek tényleg köze van Potterékhez? Mert ha igen... Ha kiderülne, hogy rokoni kapcsolat fűzi őket két... Nem, az lehetetlen...
  A házaspár lefeküdt. Petunia néni egykettőre elaludt, Vernon bácsi szemére azonban nem jött álom. Talán rossz előérzet, ki tudja. Egyre csak a történteken töprengett. Végül azonban őt is megnyugtatta egy gondolat: ha közünk is van a különös eseményekhez, akkor sincs rá jogunk, hogy megkörnyékezzük őket. Hisz nagyon jól tudjuk, mi a véleményük a magunkfajtákról. Hogyan is keveredhetnének ők ilyen sötét ügyekbe?
  Nem is tudta, mekkorát téved. És ez a tévedés hatalmas változásokat hoz az eddig megnyugtatóan unalmas életükbe.
  Míg a ház ura nyugtalan álomba merült, a kertben tanyázó macska jelét sem mutatta fáradtságnak. Mozdulatlanul ült, mint egy szobor, s tekintetét a Privet Drive távoli sarkára függesztette.
  Már majdnem éjfél volt, mire megmoccant.
  Egy férfi bukkant fel a sarkon, de olyan hirtelen, minthogyha a föld alól bújt volna elő. A macska farka megrezzent, szeme kissé összeszűkült.
  Egy biztos, ehhez a férfihoz fogható jövevény még nem járt a Privet Drive-on. Magas volt, ösztövér és igen öreg már akkor is. Ez utóbbira ősz haja és szakálla engedett következtetni - mindkettő olyan hosszú volt, hogy be tudta tűrni  őket a derékszíjába. Ezt az utóbbit nem javaslom senkinek, elég hülyén néz ki. Hosszú talárt viselt, a földet söprő bíborpalástot és magas sarkú, csatos csizmát. Kék szeme szikrázott a félhold alakú szemüveg mögött, orra hosszú volt, és olyan görbe, mintha legalább két helyen eltört volna. Ezt az embert Albus Dumbledore-nak hívták.
  Dumbledore általános hűvös nyugalmával kotorászni kezdett a köpenyében, mintha észre se venné, hogy olyan utcába érkezett, ahol nem látják szívesen sem a csizmáját, sem a nevét, sem bármely egyéb porcikáját. Azt viszont nyilvánvalóan észrevette, hogy figyelik, ugyanis ránézett az utca túlsó végéből felé meredő macskára. A látvány mintha szórakoztatta volna.
  Az egyik zsebében végre megtalálta, amit keresett, egy ezüst öngyújtónak tűnő tárgyat. Kinyitotta a szerkezetet, a magasba emelte és kattintott vele. Erre halk pukkanással kialudt a legközelebbi utcai lámpa. Az önoltó tizenkettedik kattanása után az utcában nem maradt más fényforrás csak két pici pont, a macska szeme.
  Mostmár senki sem láthatta őket, még az én sasszemű nénikém se.
Dumbledore a köpönyegébe rejtette az önoltót és elindult a négyes számú ház felé. Ott megállt és leült a macska mellé a falra. Nem nézett az állatra de kisvártatva megszólalt.
  - Örülök, hogy itt találom, McGalagony professzor.
  Mosolyogva a cica felé fordult, de az addigra már eltűnt. Helyén egy meglehetősen szigorú küllemű nő jelent meg, orrán szögletes szemüveggel, amely pontosan olyan alakú volt, mint a folt a macska szeme körül. A nő szoros kontyba csavart fekete haja egy kissé kócos volt. Ő is köpönyeget viselt, de smaragdzöldet.
  - Miből jött rá, hogy én vagyok az? - kérdezte.
  - Ugyan már, kedves professzor, nincs macska, aki ilyen merev tagokkal ülne.
  - Az ön tagjai is elmacskásodnának, ha egész nap egy kőfal tetején gubbasztana - vágott vissza McGalagony.
  - Egész nap itt ült? Amikor ünnepelhetett volna? Idefele jövet legalább húsz lakomát és mulatságot láttam.
  A professzorasszony mérgesen szipogott.
  - Hát persze, mindenki ünnepel - sopánkodott. - Azt hinné az ember, hogy van bennük némi óvatosság, de nem, még a mugliknak is feltűnt a nagy felhajtás - itt fejével Dursleyék háza felé intett. - Bemondták a híradójukban. Hallottam. Bagolycsapatok, hullócsillagok... Ennyire azért a muglik sem ostobák. Ezt már lehetetlen nem észrevenni. Hullócsillagok Kentben... Lefogadom, hogy ez Dedalus Diggle műve. Neki van ennyi esze.
  - Ne hibáztassa őket - csóválta a fejét szelíden Dumbledore. - Az utóbbi tizenegy évben nemigen volt alkalmunk  ünnepelni.
  - Tisztában vagyok vele - csatttant fel McGalagony professzor. - De ez még nem ok arra, hogy elveszítsük a józan eszünket. Egyenesen felelőtlenség fényes nappal az utcán gyülekezni és pletykálkodni. Ha legalább mugliruhát  húztak volna!
  A professzorasszony Dumbledore-ra sandított, de mivel az nem válaszolt, folytatta.
  - Épp ma leplezzük le magunkat a muglik előtt, amikor Tudjaki végre eltűnt!? Mert ugye, tényleg eltűnt, Dumbledore?
  - Minden jel arra mutat - bólintott Dumbledore. - Bizony, van miért hálálkodnunk. Parancsol egy kis citromos italport?
  - Micsodát?
  - Citromos italport. Mugli édesség, de jómagam nagyon kedvelem.
  - Köszönöm, nem kérek - húzta fel az orrát McGalagony jelezve, hogy a pillanat nem alkalmas holmi citromos italporok fogyasztására. - Amint mondtam, mégha valóban megszabadultunk is Tudjakitől...
  - Kedves professzorasszony, egy olyan ragyogó elme, mint kegyed igazán a néven nevezhetné őt. Mire jó ez a Tudjakizés?... Idestova tizenegy éve győzködök mindenkit, hogy nevezze őt úgy, ahogy hívják: Voldemortnak.
  A professzor szempillája megrebbent, de Dumbledore, aki éppen egy fiola citromos italport felbontásán fáradozott, zavartalanul folytatta.
  - Tudjaki így, Tudjaki úgy... Kérdem én, mi okunk volna rá, hogy féljünk kimondani Voldemort nevét?
  - Önnek semmi - felelte McGalagony félig bosszús, félig elismerő hangon. - De ön kivétel. Mindenki tudja, hogy ön az egyetlen, akitől Tudja... Nos rendben, Voldemort - nem mer ujjat húzni.
  - Ön hízeleg - csóválta a fejét Dumbledore. - Nincsenek olyan képességeim, mint Voldemortnak.
  - De vannak, csak ön túl.. nos, túl nemes ahhoz, hogy éljen velük.
  - Még szerencse, hogy sötét van. Utoljára akkor pirultam el így, amikor Madam Pomfrey megdicsérte az új fülmelegítőmet.
  McGalagony szúrós pillantást vetett Dumbledore-ra.
  - Nemcsak baglyok, kósza hírek is felröppentek ma. Tudja, mit pletykálnak arról, miért tűnt el Voldemort? Ki állt végre az útjába?
  Látszott, hogy ez az, ami igazán érdekli a professzort. Erre a pillanatra várva gubbasztott egész nap a hideg kőfalon. Se macska-, se emberalakban nem nézett még olyan sóvár pillantással Dumbledore-ra, mint most. Látszott, hogy bármit hallott is rebesgetni, csak azt hajlandó elhinni, amit Dumbledore is megerősít. A férfi azonban válasz helyett hozzálátott egy újabb citromitalpor felbontásához.
  - Állítólag - próbálkozott tovább McGalagony. - Hangsúlyozom, állítólag Voldemort tegnap este felbukkant Godric's Hollowban. Potterékat kereste. És az a hír járja, hogy Lily és James Potter... hogy mindketten... meghaltak.
Dumbledore lehorgasztotta a fejét. McGalagony professzor döbbenten hőkölt hátra.
  - Lily és James... Ez borzalmas... Nem akartam elhinni... Oh, Albus!
  Dumbledore a professzor vállára helyezte a kezét.
  - Tudom... tudom... - sóhajtott.
  McGalagony remegő hangon folytatta.
  - És ez még nem minden. Azt is mesélik, hogy Potterék ikreit is el akarta pusztítani, de... nem sikerült neki. Nem bírt elbánni azokkal a kisgyermekekkel. Azt mondják, amikor kudarcot vallott Harry és Emily Potterrel, nem tudni miért és hogyan de egyszerre elhagyta az ereje - ezért nincs köztünk többé.
  Dumbledore komoran bólintott.
  - Szóval... szóval igaz? - hebegte McGalagony. - Annyi gaztettet vitt véghez... annyi embert ölt meg... és nem bírt két kisgyermekkel? Ez bámulatos... Ő, akit semmi sem tartóztathatott fel... De hát hogyan éltek túl azok a gyerekek egy ilyen támadást? Az ikrek ereje?
  - Nem azt azért nem mondanám... bár majdnem... De egyelőre nem tudunk semmi biztosat.
McGalagony professzor csipkés zsebkendőt húzott elő, és megtörölgette könnyes szemét. Dumbledore is nagyot szipogott és elővette zsebéből aranyóráját. Nagyon különös óra volt: egyetlen szám sem volt rajta, viszont tizenkét mutatója volt és a számlap szélén apró bolygók keringtek. Dumbledore ennek ellenére kiismerte magát rajta, mivel megnézte, majd visszadugta a zsebébe és így szólt.
  - Hagrid késik. Apropó, ő árulta el kegyednek, hogy ide készülök?
  - Igen - bólintott McGalagony professzor -, de öntől meg sem merem kérdezni, hogy mi szél hozta éppen ide.
  - Azért jöttem, hogy elhelyezzem az ikreket a nagybátyjuknál és nagynénjüknél. Immár ők az egyedüli rokonaik. 
  - Ezt nem mondhatja komolyan... Azokról az emberekről beszél, akik itt laknak? - McGalagony felpattant és a négyes számú házra mutatott. - Dumbledore, ezt nem teheti meg! Egész nap figyeltem őket. Nincs még két olyan ember a világon, akik kevésbé hasonlítanának ránk. No és a fiuk... Séta közben egész úton az anyja lábát rugdosta és bömbölve követelte az édességet. Ezek közé akarja bedugni Harry és Emily Pottert!?
  - Itt vannak a legjobb helyen - jelentette ki Dumbledore ellentmondást nem tűrő hangon. - Ha nagyobbak lesznek, a nagybátyjuk és a nagynénjük majd felvilágosítják őket. Írtam nekik egy levelet, abban mindenről részletesen beszámolok.
  - Levelet írt? - McGalagony lerogyott a kőfalra. - Komolyan úgy véli, hogy ezt egy levélben el lehet magyarázni? Ezek az emberek nem fogják megérteni az ikreket. Híresek lesznek, sőt, élő legendák! Azon sem csodálkoznék, ha a jövőben ezt a napot az Ikrek Napjának fogják hívni. Könyveket írnak majd róluk és a mi világunkban mindenki ismerni fogja a nevüket.
  - Ahogy mondja - Dumbledore szigorú pillantást vetett a professzorra félhold alakú szemüvege mögül. - Nincs olyan gyerek, aki ezt ép ésszel kibírná. Még járni sem tudnak, de máris híres emberek! Ünneplik őket egy hőstettért, amire nem is fognak emlékezni. Értse meg, jobb lesz nekik, ha csak akkor szereznek tudomást a történetről, ha már meg tudják emészteni.
  McGalagony válaszra nyitotta a száját, aztán meggondolta magát. Nyelt egyet és így szólt:
  - Hogyne, teljesen igaza van. De hát hogyan jutnak e ide a gyerekek? - úgy meredt Dumbledore köpönyegére, mintha gyanítaná, hogy abban vannak eldugva az ikrek.  - Hagrid hozza őket ide.
  - Gondolja, hogy... Gondolja, hogy bölcs dolog volt Hagridra bízni egy ilyen fontos feladatot?
  - Az életemet is rábíznám Hagridra - felelte Dumbledore.
  - A helyén van a szíve, ehhez kétség sem férhet - csóválta a fejét McGalagony. - De el kell ismernie, hogy Hagrid minden, csak óvatos és körültekintő nem, Hajlamos rá, hogy... Mi volt ez?
  Halk, de egyre erősödő zúgás verte fel az utca csendjét. Dumbledore és McGalagony tekintetükkel egy közeledő jármű fényszóróit keresték a távolban. A hang már dübörgéssé erősödött, amikor felnéztek az égre - és megpillantottak egy hatalmas motorkerékpárt. A jármű épp az orruk előtt ereszkedett le a földre.
  Nos, ha a motorkerékpár hatalmas volt, akkor a vezetője egyenesen óriási. Magasságban egy átlagos ember kétszeresét tette ki, széltében pedig legalább öten elfértek volna a bőrében. Egy szó, mint száz, a jövevény tűrhetetlenül nagy volt. És a külseje... A hosszú csimbókokban lógó fekete haj és szakáll mögül szinte ki se látszott az arca, a tenyere akkora volt, mint egy kukafedél, bőrcsizmás lába pedig egy pár növendékdelfinre hasonlított. Vastag, izmos karjai között két pokróccsomót szorongatott.
  - Na végre, Hagrid - sóhajtott Dumbledore megkönnyebbülten. - Honnan szerezted ezt a motort?
  - Kölcsönkértem, uram - felelte az óriás, miközben óvatosan lekászálódott a járműről. - A kis Sirius Blacktől kaptam. Meghoztam az ikreket.
  - Simán ment minden?  
  - Igen, habár a házból csak romok maradtak. Kislisszoltam a kispajtásokkal, mielőtt a muglik odadugták a képüket.
  Dumbledore és McGalagony a csomagok fölé hajoltak. A pokrócok közül éppen csak kilátszott egy pöttöm fiúcska alvó arca. A másik csomagban viszont egy csöpp leány nagyon is ébren volt, tágra nyílt szemmel, kíváncsian bámulta a fölé hajolókat. Az ikrekben csak egy közös volt, a homlokukat átszelő vékony, villám alakú sebhely.
  - Ez az, ahol... - suttogta McGalagony professzor.
  - Igen - bólintott Dumbledore. - Életük végéig viselni fogják a nyomát.
  - Nem tudja eltűntetni, Dumbledore?
  - Ha tudnám, se tenném. Egy ilyen sebhely kifejezettem hasznos lehet. Nekem például a bal térdem fölött van egy heg, ami a londoni metróhálózat térképét formázza. No, de essünk túl a dolgon. Kérem a gyerekeket, Hargid.
  Dumbledore a karjába vette Harryt és Emilyt, majd a Dursley család otthona felé indult.
  - Uram, elköszönhetek tőlük? - kérdezte Hagrid.
  Bozontos fejével a kicsik fölé hajolt és adott nekik egy szakállas-szúrós puszit, kettejüknek egyszerre. Aztán kutyamód váratlan elvonyította magát.
  - Csss - ráncolta a homlokát McGalagony professzor. - Felébreszted a muglikat!
  - Bo-bocsánat - szipogta az óriás. Elővett egy lepedőnyi pöttyös zsebkendőt és beletemette az arcát. - De hát olyan szomorú. Lily és James meghaltak... És most szegény gyerekeik muglik közé kerülnek...
  - Hát persze... Persze, hogy szomorú, de szedd össze magad, különben lefülelnek minket.
  McGalagony professzor csitítóan megpaskolta Hagrid karját.
  Időközben Dumbledore átlépett a kertet szegélyező alacsony falon és a ház bejáratához osont. Óvatosan letette az ikreket az ajtó elé, aztán előhúzott egy levelet a köpönyegéből. Azt is letette a takarók közé, majd megfordult és visszatért társaihoz.
  Egy teljes percig némán álltak és nézték a csomagokat. Hagridnak kissé remegett a válla, McGalagony professzor vadul pislogott, Dumbledore szemében pedig mintha kialudt volna a szikrázó fény.
  - Nos, szólalt meg Dumbledore. -, többet egyelőre nem tehetünk. Akár csatlakozhatunk is az ünneplő sokasághoz.
  - Ühüm - motyogta Hagrid fátyolos hangon. - Én pedig visszaviszem Siriusnak a motorját. Jó éjt, McGalagony professzor és önnek is, uram.
  Az óriás nagykabátja ujjával megtörölte könnybe lábadt szemét és felkászálódot a motorra. A jármű hangosan berregve felröppent és egykettőre eltűnt az éjszakai égen.
  - A közeli viszontlátásra, McGalagony professzor - biccentett Dumbledore. McGalagony válaszul kifújta az orrát.
  Dumbledore a sarok felé indult. Ott megállt, elővette ezüst önoltóját és kattintott vele egyet. Abban a minutumban tucatnyi fénygolyó suhant vissza a helyére, s a Privet Drive ismét narancsszín fénybe öltözött. Jól kivehető volt az utca végén a sarok felé suhanó nőstény macska és Dumbledore látni vélte a négyes számú ház ajtaja előtt heverő pokróccsomókat is.
  - Sok szerencsét, gyerekek - morogta, azzal megfordult, és egy köpenyegsuhintással köddé vált.
  Röpke fuvallat rezegtette meg a gondosan ápolt sövények leveleit a tintafekete ég alatt megbúvó néma Privet Drive-on, amelyet máskor messze elkerültek a meglepő dolgok. A pokróccsomó mélyén Harry a másik oldalára fordult. Apró kezével megmarkolta a róla és húgáról eligazítást adó levelet és békésen aludt tovább. Emily még egy jó darabig ébren bámulta a csillagokat, de szép lassan ő is elaludt.
  Az ikreknek fogalmuk sem volt arról, hogy ők híres emberek, hogy mások, mint a többiek. Arra sem, számítottak, hogy néhány óra múlva Dursleyné sikoltására ébrednek majd, mikor az asszony a tejesüveggel a kezében kinyitja az ajtót, fogalmuk sem volt róla, hogy unokabátyjuk hosszú hetekig folyton csipkedni fogja őket... és persze azt sem tudhatták, hogy szerte az országban titkos összejövetelek résztvevői magasra emelik a poharukat és fojtott hangon így szólnak:
  - Harry és Emily Potterre - az ikrekre, akik túlélték!

Köszi, hogy elolvastátok! Ha tetszett, akkor légyszi kommenteljetek vagy vote-oljatok, sokat jelentene nekem. Köszönöm :)