Az Ikrek Akik Túlélték - A Bölcsek köve (Befejezett)

Az éjféli párbaj

  A Roxfortba azért is szeretek járni, mert itt vannak barátaim. Jó, lehet, hogy csak Ron, de végre nem kettesben vagyunk a bátyámmal. Ezenkívül még majdnem az összes Griffendéles évfolyamtársammal jóban vagyok.
  De sajnos szereztem, vagy inkább szereztünk Harryvel egy ellenséget (Pitonon kívül), ez pedig nem más, mint Draco Malfoy. Nem gondoltam volna, de ezt a fiút még Dudleynál is jobban rühellem. De csak bájitaltanon találkozok vele, ahol Pitont is letudom, így talán nem öljük meg egymást. Aha, persze. Meg ahogy azt elképzelem. 
  Természetesen a Mardekárosokkal osztottak be minket a repülésórára. Pedig ezt nagyon vártam!
  - Jellemző - jegyezte meg sötéten Harry a klubhelyiségi hirdetőtábla előtt álldogálva. - Pont az hiányzik, hogy Malfoy előtt csináljak magamból bolondot egy seprűnyélen.
  - Nem kell aggódnod. Lehet, hogy éppen Malfoy lesz az ügyetlenebb  - vontam meg a vállam.
  - Nem hiszem - csóválta meg a fejét Ron. - Folyamatosan dicsekszik, hogy mennyire jól kviddicsezik. De szerintem csak a szája jár.
  Pont aznap ebédnél volt szerencsém hallani, ahogy a szőke fiú erről panaszkodik. Sérelmezte, hogy elsősöket nem vesznek be a ház csapatába, és mindenkit hosszú, saját magáról szóló történetekkel traktált, amiknek az volt a lényege, hogy majdnem feldarabolta egy muglihelikopter. 
  De nem ő volt az egyetlen, akinek ilyen történetei voltak. Seamus is elég sokat repkedett állítása szerint, sőt, még Ront is majdnem eltalálta egy sárkányrepülő.
  Minden máguscsaládból származó gyerek a kviddicsről beszélt. Dean egyszer összeveszett Ronnal a foci miatt. Ron nem akarta elhinni, hogy a földön is lehet játszani egyetlenegy labdával. Harry mesélte, hogy még a csapatról készült poszteren lévő játékosokat is megpróbálta életre kelteni.      
  Neville még sosem repült, mert a nagyanyja nem engedte neki, de Roger már néhányszor igen.
  De Hermione volt a legrosszabb. Mivel ő is mugliszületésű, legalább annyira izgult, mint Neville. Bevetette a jól bevált módszerét, azaz megpróbálta bemagolni az elméletet. Csütörtök reggel mindenféle tippet és trükköt olvasott fel egy ősrégi könyvből, mindenkit halálra untatva.  Megpróbáltam tőle elvenni, de nem hagyta magát, és Neville is megvédte.
  Szegény fiú bármit hajlandó volt megtenni, hogy tudjon néhány fortélyt, amivel kisebb annak az esélye, hogy lezuhan.
  A reggeli posta érkezése vetett véget a kiselőadásnak. Keira eddig egy levelet sem hozott, és Hedvig is csak Hagridét. De persze, kitől is várhattuk volna el, hogy írjon nekünk? Vernon bácsitól biztosan nem.
  Bezzeg Malfoy minden reggel egy nagy kupac édességet kapott, amit mindig az asztalnál bontott ki.
Ma Neville-nek is csomagja érkezett. Egy gyöngybagoly pottyantotta be a reggelijébe a nagyanyja küldeményét.  Izgatottan kinyitotta, így volt időm eldugni a Kviddics évszázadait, amiből Hermione felolvasott.
  A csomagban egy nagyobbfajta golyó volt, ami mintha fehér füsttel lett volna tele.
  - Ez egy nefeleddgömb - magyarázta. - Nagyi tudja, hogy kissé feledékeny vagyok. Ez a golyó figyelmeztet, ha valami kimegy a fejemből. Látjátok? Csak meg kell markolni, és ha piros lesz, akkor... Oh...
  A gömb hirtelen skarlátszínűre váltott. Neville nagyon gondolkozott, hogy vajon mit felejtett el. Mindenki mosolygott a háta mögött: nem volt rajta nyakkendő.
  Ekkor lépett oda Malfoy a két gorillájával. Kikapta a fiú kezéből a nefeleddgömböt. Harry, Ron, Roger és én is felpattantuk. Roger nyilván a testvére miatt, a fiúk végre verekedni akartak a Mardekáros fiúval, én pedig egyszerűen vissza akartam venni azt a valamit.
  - Idefigyelj, Malfoy - kezdtem, de McGalagony egy szempillantás alatt ott termett. Valahogy mindig megérzi, ha balhé készül.
  - Mi folyik itt? - kérdezte.
  - Malfoy elvette Neville nefeleddgömbjét, tanárnő. És... - kezdtem, de McGalagony leintett.
  - Igaz ez, Mr Malfoy?
  - Csak megnéztem - vágott savanyú arcot a fiú, és lerakta a gömböt az asztalra.
  Délután három óra harminc perckor kissé későn robogtunk ki a kastélyból a Griffendélesekkel. A Tiltott Rengeteggel szembeni füves területre siettünk, ahol már vártak ránk a Mardekárosok.
Szép idő volt, repülésre pont alkalmas.
  A földön seprűk hevertek egymással szemben, két rendezett sorban. Eszembe jutottak Fred és George intelmei. Állításuk szerint néhány balra húz, vagy rángat, ha pedig túl magasra mész, irányíthatatlanná válnak. Na, majd meglátjuk.
  Megérkezett Madam Hooch, az oktatónk. Ezüst síp lógott a nyakában, sárga szemével pásztázott minket, rövid szürke loboncát pedig fújta a szél. Én is gyorsan összekötöttem a hajam, hogy ne zavarjanak a rakoncátlan tincsek.
  - Mire vártok? Mindenki válasszon egy seprűt és álljon mellé! Mozgás! - mordult ránk.
  - Önnek is jó napot, tanárnő - húztam el a szám.
  Végül beálltam Harry és Neville közé. A sperűm nem volt valami biztató állapotban: ütött kopott volt, a végéből pedig rengeteg vessző hiányzott.
  - Nyújtsátok ki a kezeteket a seprű fölé - harsogta Madam Hooch -, és mondjátok, hogy „fel"!
  - Fel! - kiáltottam. A seprű azonnal a kezembe röppent. Harrynek is, de Neville-é meg sem moccant.
  - Figyelj - fordultam oda hozzá.  - Ne ilyen bátortalanul mondd. Így biztos nem fog a kezedbe röppenni. Legyél határozott és ne félj. Elvégre nyilván ért a dolgához - biccentettem Madam Hooch felé, aki éppen Lavendernek segített. - Nem lesz semmi baj. Próbáld meg még egyszer.
  - O-oké - cincogta a fiú. - Fel! - de ez inkább hangzott kérdésnek.
  - Nem jó. Várj csak! - megfogtam a karját. A kezemet az ő kezével együtt kinyújtottam a seprű fölé.    - Háromra, jó? Egy... kettő... három! Fel!
  Ezúttal a seprű felugrott a fiú kezébe.
  - Hú, köszönöm, Mily - forgatta álmélkodva a kezében.
  - Most próbáld meg egyedül.
  - Oké - bólogatott elszántan.
  - Ez nem is nehéz - fordultam Harryhez.
  - Nem, tényleg nem. Az igazi repülést várom - dörzsölte a kezét izgatottan.
  Ezután Madam Hooch körbejárt és mindenkinek megmutatta a helyes kéztartást. Elmagyarázta, hogyan kell biztonságosan megülni a seprűt és közölte Malfoyjal, hogy évek óta rosszul fogja a seprűnyelet.
  - Figyelem, sípszóra mindenki erőteljesen rugaszkodjon el a földtől - adta ki az utasítást Madam Hooch. - Fogjátok erősen a nyelet, emelkedjetek fel egy-két méter magasra, azután enyhén előredőlve szálljatok le szépen! Sípszóra, három, kettő...
  De ekkor meglepő dolog történt. Igazából, ha jobban belegondolok, az lett volna a meglepő, ha minden simán megy. Neville annyira félt, hogy izgalmában hamarabb elrugaszkodott, mint mi.
  - Gyere le, fiam! - kiáltott neki a tanárnő, de mást nem tett. Így Neville csak szállt felfelé, mint egy kilőtt pezsgősdugó. Négy méter, hat, nyolc... Utána akartam menni, de Madam Hooch szorosan megmarkolta a karomat.
  - Itt maradsz - parancsolt rám, és folytatta az ordibálást.            
  Borzasztó volt nézni, ahogy Neville halálsápadtan és remegve bámulja tehetetlenül az egyre távolodó földet, majd egyszer csak oldalra dől és... puff.
  Roger azonnal odarohant a fűben nyöszörgő testvéréhez. A seprű elvesztette a lendületét és lassan sodródni kezdett a Tiltott Rengeteg irányába.
  Madam Hooch épp olyan sápadt volt, mint a földön fekvő Neville. Valahogy mégsem tudtam sajnálni, hiszen nem tett semmit, csak kiabált.
  - Eltört a csuklója - motyogta a sebesült fölé hajolva. - Gyere, fiam. Állj fel szépen.
Hozzánk fordult.
  - Elkísérem a gyengélkedőre. Ha valaki a távollétemben repülni merészel, az a Roxfortból is repül, mielőtt annyit mondhatna, hogy "kviddics". Gyere, kisfiam.
  Átkarolta a könnyáztatta arcú Neville-t.
  - MINDENKI itt marad - hangsúlyozta.
  Alighogy hallótávolságon kívülre értek, Malfoy felkacagott.
  - Láttátok azt a bamba képet?
  A többi Mardekáros vele együtt nevetett. Ökölbe szorult a kezem.
  - Dugulj be, Malfoy - csattant fel Parvati.
  - Áóh, kiállsz a kis Longbottom mellett? - szólt bele Pansy Parkinson, egy rókaképű Mardekáros. - Nem is tudtam, hogy így rajongsz a hájas bőgőmasinákért, Parvati.
  - Nocsak - Malfoy pár lépéssel odébb felkapott valamit a földről, mielőtt Parvati nekiesett volna Parkinsonnak. - Itt az a vacak, amit a nagymamája küldött  Longbottomnak.
  Felemelte a nefeleddgömböt, az megcsillant a napsütésben.
  - Szorítsd csak meg, hátha emlékeztet, hogy otthon hagytad a jó modorod - néztem rá dühösen.    - Miket is beszélek? Inkább kérd meg apucit, hogy vegyen neked egyet.
  Malfoy elvigyorodott.
  - Itt hagyom ezt valahol, ahol Longbottom könnyen megtalálja. Mondjuk egy fán.
  - Add ide! - kiáltott rá Harry, de elkésett. Malfoy felpattant a seprűjére és felröppent a magasba.
  Mivel még a kezemben tartottam a seprűt, gondolkodás nélkül utánaeredtem.
  Fantasztikus érzés repülni! Egy jó seprűvel, ami nem rángat, valami csodálatos lenne! A szél fújja az arcom, a hajam a hátamat csapdossa, a föld egyre távolodik. És egyáltalán nem nehéz. Könnyedén követtem Malfoyt, ahogy ide-oda repkedett, és mellé kanyarodtam.
  - Most nincsenek itt a gorilláid - néztem rá megvetően. A szemem sarkából észrevettem, hogy Harry is elindult felénk, szintén repülve.  
  Egy éles kanyarral Malfoy elé kerültem, mire ijedten húzta el a nyelet. Ám pont erre számítottam: kikaptam a karja alól a gömböt. 
Dühösen rám nézett és elkezdett tolni maga előtt a seprűm nyelénél fogva.
  - Harry! - kiáltottam és elhajítottam a nefeleddgömböt.   
  Kicsit meredekre sikerült a dobás, de most nem értem rá ezzel foglalkozni. Gyorsítottam és elkezdtem lehámozni a Mardekáros fiú ujjait a seprűmről. Végül csak sikerült.
  Szép lassan leereszkedtem, és elegánsan landoltam Harry mellett a füvön. Bátyám a kezében tartotta a nefeleddgömböt.
  - Szép dobás volt - tartotta a kezét és természetesen vigyorogva belecsaptam. De hamar elmúlt az örömöm.
  - HARRY ÉS EMILY POTTER!
  - Ajaj - vettem egy nagy levegőt. McGalagony rohant felénk, haja lobogott, arca kipirult.
  - Soha... amióta itt tanítok, soha... - a tanárnő csak hápogni tudott a döbbenettől. Szemüvege vészjóslóan csillogott. - Hogyan merészelték? Kitörhették volna a nyakukat...
  - Nem ők kezdték, tanárnő!
  - Halgasson, Patil kisasszony.
  - Dehát Malfoy...
  - Nem érdekel, Mr Weasley. Mr és Miss Potter azonnal velem jön!
  Némán engedelmeskedtünk. A seprűket lefektettük a fűre, Harry pedig odaadta Rogernek a nefeleddgömböt.
  Követtük a sietős léptekkel haladó McGalagony professzort vissza a kastélyba.
  - Mit csináltál, miután eldobtam?  - kérdeztem Harryt szigorúan előrenézve.
  - Mivel magas volt a dobás, megvártam, amíg elkezd leesni. Zuhanórepülésben kaptam el. 
  - Szerinted ki fognak minket csapni? - kérdeztem szorongva, miközben a kastély lépcsőin trappoltunk felfelé.
  - Talán nem. Hiszen még csak most jöttünk.
  - Ez nem mentség - csóváltam a fejem. - Hagridot is kicsapták, nem? Ő mégis itt maradhatott.  Lehet, hogy nem kell hazamennünk,  de megtesznek minket Hagrid segédjeinek.
  - Még ez is jobb annál, hogy visszaküldenek a Privet Drive-ra.
  McGalagony időközben megállt egy ajtó előtt. Kinyitotta, és megköszörülte torkát.
  - Elnézést, Flitwick professzor, kölcsönadná nekem Woodot néhány percre?
  - Woodot? - csodálkozott Harry.
  - Nyilván egy diák - néztem rá.
  Pár pillanat múlva kilépett a folyosóra egy tagbaszakadt, barna hajú fiú, aki úgy ötödéves lehetett. Kérdő tekintetén láttam, hogy ő sem tudja, mit akarhat tőle a tanárnő az óra kellős közepén.
  - Jöjjenek - intett McGalagony.
  Egy üres osztályterembe vezetett minket, ahol nem volt senki, csak Hóborc. A kopogószellem éppen csúnya szavakat firkált a táblára.
  - Kifelé, Hóborc! - mordult rá McGalagony. A szellem nyelvet öltött, de azért kilebegett a teremből. A professzorasszony becsukta az ajtót és hozzánk fordult.
  - Harry és  Emily Potter, bemutatom Oliver Woodot. Wood, találtam magának fogót és hajtót is.
  - Komolyan mondja, tanárnő? - csillant fel a fiú szeme.
  - A legkomolyabban - felelte McGalagony. - Ezek a gyerekek istenáldotta tehetségek. Most ültek először seprűn?
  Alig észrevehetően bólintottunk.
  - Miss Potter kiváló hajtó lenne. Követte az egyik diákot seprűvel, majd elvette tőle azt a... nefeleddgömböt. Majd eldobta, de nagy lett a dobás és Mr Potter zuhanórepülésben kapta el. 15 métert esett és megúszta egy karcolás nélkül. Ilyenre még Charlie Weasley sem lett volna képes, pedig ő válogatott fogó lehetett volna.
  - Láttatok már kviddicsmeccset? - kérdezte Wood. Olyan arcot vágott, mintha előrehozták volna a karácsonyt.
  - Wood a Griffendél csapatának a kapitánya - magyarázta McGalagony.
  - Akkor nem fognak kicsapni minket, ugye? - sóhajtottam fel.
  - Talán nem. Ha szorgalmasan edzenek.
  - Seprűitek vannak? - kérdezte most Wood.
  - Nincsenek - válaszolta Harry.
  - Akkor kellene valami rendes. Mondjuk Jólsep-R Hetes vagy Nimbusz Kétezres.
  - Beszélek Dumbledore professzorral - bólintott a tanárnő. - Ha beleegyezik, kivételesen feloldjuk az elsőévesszabályt. A tavalyinál feltétlenül jobb csapatot kell kiállítanunk. Az utolsó meccsen a Mardekár lesöpört minket a pályáról. Hetekig nem mertem Perselus Piton szeme elé kerülni... - ekkor váratlanul elmosolyodott. - Az apátok büszke lenne rátok. Ő is remek kviddicsjátékos volt.