Az Ikrek Akik Túlélték - A Bölcsek köve (Befejezett)

A kétarcú ember

Mógus állt előttünk.
- Maga?! - kiáltottam fel döbbentem. Erre a látványra nem voltam felkészülve.
Ő elmosolyodott. Arcán nyoma sem volt addigi félénkségének.
- Bizony, én vagyok az - felelte higgadtan. - Számítottam rá, hogy találkozunk.
- Hát mi nem - ráztam a fejem döbbentem.
- Mi végig azt hittük, hogy Piton... - értetlenkedett bátyám is.
- Perselus? - Mógus hidegen és élesen nevetett fel. - No igen, Perselusról inkább feltételezné az ember... Bevallom, kapóra jött nekem az a nagyra nőtt denevér. Ha ő ott van, ki gyanúsítaná szegény da-dadogós Mógus professzort?
- Én ezt nem hiszem el - makacskodtam, bár nagyon nem tetszett a prof modora. - Piton meg akart ölni minket!
- Nem, nem tévedés. Én próbáltalak megölni. Granger kisasszony véletlenül belém ütközött, amikor a kviddicsmeccsen Piton felé rohant, hogy felgyújtsa a talárját. Elestem és megszakadt a kapcsolat. Még néhány másodperc és leráztalak volna titeket a seprűtökről - Mógus szeme hidegen csillogott. - Már előbb is sikerül, ha Piton nem mormol ellenátkot, hogy megmentsen titeket.
- Professzor úr, jöjjön, felkísérjük a gyengélkedőre - néztem rá. - Valami baj lehet az agyával, de ne aggódjon, Madam Pomfrey bármit meggyógyít.
- Azt hiszitek őrült vagyok? Pedig igazat mondok. Mit gondolsz, miért Perselus akarta vezetni a következő mérkőzést? Hogy újból ne próbálkozhassak. Túlzásba vitte az óvatosságot, hiszen Dumbledore jelenlétében úgysem tehettem volna semmit. Az összes többi tanár azt hitte, hogy Piton csak a Griffendél vereségét akarja. Mi tagadás, gondoskodott róla, hogy senki se kedvelje... De lám, hiába fáradozott, hiszen most úgyis végzek veletek.
Csettintett az ujjával. védekezni esélyünk sem volt, erős kötelek tekeredtek a testünk köré és Harryt a terem jobb, engem bal oldalára rántottak.
- Milyen ostoba vagyok! Hiszen magával az első napunkon is találkoztunk. Akkor akarta ellopni a követ - szegtem fel az állam.
- A kíváncsiságotok az életetekbe kerül - folytatta Mógus. - Nem volt szép, hogy mindenszentek előtti este elcsatangoltatok a többiektől. Biztosra vettem, hogy megláttatok, amikor elmentem megnézni, mi védi a követ.
- A troll ötlete is a maga beteg agyából pattant ki? - sziszegtem.
- Természetesen - vigyorodott el Mógus. - Nem titok, hogy értek azokhoz a bestiákhoz - láttátok, hogy elbántam azzal is ott a szomszédban. Sajnos, amíg mindenki más fejvesztve szaladgált, Piton, aki már akkor is gyanakodott rám, egyenesen a harmadik emeletre sietett, hogy megelőzzön. Bosszantó volt... Nem elég, hogy a troll nem végzett veletek, még a bestia sem harapta le rendesen Perselus lábát. Most pedig várjatok és maradjatok csendben. Meg kell vizsgálnom ezt a furfangos tükröt...
Ekkor néztem szét először a helyiségben. Dísztelen kőterem volt boltívekkel, az ajtóval szemközti falon pedig Edevis tükre díszelgett.
- Ha megfejtem a tükör titkát, végre enyém lesz a kő - motyogta a professzor. - Ez a varázslat Dumbledore-ra vall. De ő most nincs itt... a minisztériumban van... és mire visszaér, bottal ütheti a nyomomat.
- Mily, próbáld meg elterelni Mógus figyelmét - még véletlenül sem néztem Harry irányába. - A legesleghőbb kívánságom, hogy megtaláljam a követ, így a tükör ezt fogja megmutatni.
- Nekem pedig az, hogy jól képen töröljem ezt a „Professzort".
- Azt hiszi, olyan ügyes volt? - hívtam fel magamra ismét Mógus figyelmét. - Pedig láttuk maglat Pitonnal az erdőben.
- Áh, igen - bólogatott a férfi szórakozottan. - Nagyrabecsült kollégám nem hagyott nyugtot nekem. Ki akarta szedni belőlem, hogy mennyit tudok. Gyanús voltam neki, és meg akart félemlíteni. Az ostoba... Engem, akit maga Voldemort mester segít.
- Kérem, ne mondjon több jó dolgot Pitonról. Még a végén bűntudatom támad, amiért utálom.
- Hát nem is vagytok a kedvencei, az biztos - óvatosan Harryre sandítottam, aki hangyányi lépésekkel araszolt a tükör irányába. - Együtt járt a Roxfortba a szüleitekkel, nem tudtátok? Az apátokkal ki nem állhatták egymást. De Piton nem akarta a halálodat.
- Ellentétben magával. Pedig amikor pár napja könyörgött és sírt, nem volt ilyen magabiztos - provokáltam egy kicsit.
- Olykor-olykor - hajtotta le a fejét szégyenkezve a professzor -, előfordul, hogy nehezen tudom teljesíteni a mester utasításait. ő olyan hatalmas és erős... de én gyenge vagyok.
- Azt akarja mondani, hogy ott volt magával a teremben!? Itt volt a Roxfortban Dumbledore tudta nélkül?
- Velem van, bárhová megyek - sóhajtott Mógus. - Akkor találkoztam vele, amikor a világot jártam. Bolond ifjonc voltam, dugig volt a fejem nevetséges eszmékkel a jóról és a rosszról... Voldemort mesternek köszönhetem, hogy észhez tértem. Ő tanított meg rá, hogy nincs jó és rossz, csak hatalom, és azok, akik túl gyöngék ahhoz, hogy megszerezzék. Azóta hűségesen szolgálom őt, bár sokszor előfordult, hogy csalódást okoztam neki, s ezért szigorúan meg kellett büntetnie.
- Gringotts, Halloween, kviddicsmeccs, Piton? - soroltam.
- A mester nem bocsájtja meg egykönnyen a hibákat. Mikor a Gringottsban kudarcot vallottam, nagyon megharagudott. Megbüntetett... Elhatározta, hogy attól fogva a körmömre néz. Pont ezért nem bukhatok el ennél a tükörnél! Talán össze kéne törnöm?
A professzor elhallgatott és Edevis tükrének keretét kezdte el nézegetnie. Harry már majdnem odaért. Gyorsan ki kell találnom még valamit!
- Vajon mit csinál ez a tükör? - morfondírozott Mógus. - hogy működik? Mester, segíts!
- Használd a fiút! Használd a fiút!
Legnagyobb rémületünkre egy hideg, érdes hang felelt a prof kérdésére, és az a hang mintha a férfi testéből szólt volna.
- Rendben... Gyere ide, Potter! - Mógus tapsolt, és Harry béklyói egy szempillantás alatt eloldódtak. - Gyere ide! Nézz bele, és mondd, hogy mit látsz!
Testvérem kissé remegő lábakkal indult meg. Én továbbra is kikötözve álltam, tehetetlenül néztem, ahogy a tanárunk a tükör elé lökdösi Harryt és a háta mögé áll, hogy ne szökhessen el.
- Nos? - faggatta a prof egy fél perc elteltével. - Mit látsz?
- Látom, amint kezet rázok, Dumbledore-ral - felelte, de láttam rajta, hogy nem az igazat mondja. - Megnyertem... megnyertem a Griffendélnek a házkupát.
- Kotródj innen! - förmedt Mógus Harryre. - Mester, talán a lánnyal...
- Mily, nálam van a kő! Most kéne elmenekülni!
Ám ekkor újra megszólalt az éles hang.
- Hazudik! Hazudik!
- Potter, azonnal gyere vissza! Mondd meg az igazat! Mit láttál a tükörben?
- Majd én beszélek velük... szemtől szembe - a hang határozottam Mógus testéből szólt.
- Mester, még túl gyenge vagy hozzá...
- Ehhez van... van elég erőm.
Mógus lassan a turbánjához emelte a kezét és elkezdte leoldani a fejéről. Az anyag lassan a földre hullt. Ebben a pillanatban csak arra tudtam gondolni, milyen nevetségesen kicsinek tűnik a tanár feje a megszokott fejfedő nélkül.
Mógus azonban megfordult... s nekem abban a minutumban kiszállt minden gondolat a fejemből. Ugyanis ahol a férfi tarkójának kellett volna lennie, ott egy arc éktelenkedett... a legszörnyűbb, amihez valaha volt szerencsém. A bőre krétafehér volt, a szem vörösen égett, orr helyett csak orrlyukai voltak, mint egy kígyónak.
- Harry és Emily Potter - suttogta.
- Voldemort - nyögtem rekedten.
- Látjátok, mivé lettem? - sóhajtott az arc. - Árnyék vagyok csupán. Csak akkor ölthetek alakot, ha valaki megosztja velem a testét... de mindig akadnak olyanok, akik befogadnak a szívükbe és az agyukba. Az elmúlt hetekben erőre kaptam az egyszarvú vérértől - a saját szemetekkel láthattátok, ahogy a hűségen Mógus megitta helyettem az erdőben. Ha pedig megszerzem az életelixírt, végre saját testet teremthetek magamnak... És most... Harry, vedd ki a zsebedből a követ és add ide szépen!
Tehát tudta. Bátyám mellé siettem és megragadtam a kezét.
- Ne legyetek bolondok! - vicsorogta az arc. - Mentsétek meg az életeteket és álljatok át az oldalamra. Különben ugyanúgy végzitek, mint a szüleitek... Tudjátok meg, kegyelemért esedeztek, mielőtt végeztek velük.
- HAZUDSZ! - ordítottuk egyszerre.
Ekkor borzalmas fájdalom hasított belém. Mindenem fájt, úgy éreztem, mintha a ketté akarnék szakadni. Összegörnyedtem és Harry ijedten kapott utánam.
- Mily!
- Nem - sziszegte töprengőn Voldemort -, ennek még nincs itt az ideje.
A fájdalom alábbhagyott, majd teljesen elmúlt, de még mindig bizsergett mindenem. Ennek ellenére remegő lábakkal, de feltápászkodtam. Hátrálni kezdünk, mert Mógus is egyre közeledett felénk, fejében az arccal.
- Én értékelem a bátorságot... Igen, a szüleitek bátrak voltak. Először az apátokat öltem meg. Mi tagadás, hősiesen küzdött... Az anyátoknak azonban nem kellett volna meghalnia, de ő meg akart védeni titeket... Add ide a követ, mert ha nem, bizony hiába halt meg értetek.
- SOHA!
Harryvel a lángfüggöny felé iramodtunk, de Voldemort Mógusra förmedt:
- Kapd el őket!
A következő pillanatban már Mógus ujjai fonódtak a csuklóinkra, amit a sebhelyünkbe nyilalló éles fájdalom követett. Felkiáltottam, és megpróbáltam lerázni a professzort - és nagy meglepetésemre el is engedett minket. A fájdalom nyomban alábbhagyott és így már körbe tudtam nézi. Mógus tőlünk nem messze állt, és a kezeit bámulta, amiken a szeme láttára hólyagosodott fel a bőr.
- Kapd el őket! Kapd el! - visított fel újra Voldemort nem kímélve szolgálója érzéseit, és Mógus fájdalmát feledve ugrott nekünk.
Egyszerre lökött minket hanyatt és a térdével a lépcsőhöz szegezett, de olyan gyorsan, hogy a pálcámat előrántani sem volt időm. Majd megragadta a torkunkat és szorítani kezdte. Már-már csillagokat láttam a sebhelyemben égő fájdalomtól, amikor lazult a szorítás. Mógus elengedte a torkunkat és felhólyagosodott kezeit bámulta, a térdével még mindig sakkban tartva minket.
- Nem tudom megfogni, mester! A kezeim... a kezeim...
- Akkor öld meg őket, te idióta! Végezz velük!
Mógus már nyúlt a pálcájáért, de ekkor felemeltem a kezem és az arcába markoltam. Végre megértettem: A profnak fizikai fájdalmat okoz, ha megérintjük. Igaz, a sebhelyem is lángol, de más módot nem látok a legyőzésére.
Harry is követte a példámat, így a férfi felhólyagosodott arccal, üvöltve zuhant a földre. Összeszedtem minden maradék energiámat és belecsimpaszkodtam Mógus egyik kezébe, hogy ne tudja kimondani a halálos átkot.
Innentől minden összefolyt. Hallottam Mógus üvöltéseit, Voldemort kiáltásait: ÖLD MEG! ÖLD MEG!, éreztem, ahogy Harry a másik oldalon kapaszkodik, de a homlokomban annyira erős volt a fájdalom, hogy a szemem sem tudtam már nyitva tartani. És még egy ismerős hangot, ami mintha egyre közeledett volna és a nevünkön szólongatott minket: Harry! Emily!
Éreztem, hogy Mógus kezdi kihúzni magát a szorításomból. A karom egyre nehezebbé vált, és nem tudtam tovább kitartani. Harry is a földre dőlt mellettem és éreztem, hogy minden elveszett. Most... most már védtelenek vagyunk és Voldemort meg fog ölni minket...
Az érintés elmúltával a fájdalom is alábbhagyott a sebhelyemben, de mozdulni sem tudtam. Milyen megalázó, hogy így fogok meghalni. Látom gyilkosom arcát, hallom majd az átkot, és mégsem tudom késleltetni vagy elkerülni a véget.
De Mógus is a földön hevert... megkötözve? Félrefordítottam a fejem és egy fehér hajú és szakállú alakot láttam a bátyám fölé hajolni. Majd megmentőnk rám is vetett egy pillantást. Dumbledore... hát ideért. Elmosolyodtam, és hagytam, hogy elnyeljen a sötétség.