Az Ikrek Akik Túlélték - A Bölcsek köve (Befejezett)

Huss és pöcc!

  Másnap reggel Malfoy alig akart hinni a szemének, amikor meglátta, hogy egyikünket sem csapták ki. Igaz, fáradtan, viszont jókedvűen ültünk a Griffendél asztalánál. Alaposan átbeszéltük a tegnap éjjel történteket és elmondtam a fiúknak az elméletem a kis csomagról.
   - Vagy roppant veszélyes, vagy nagyon értékes – vélte Ron.
   - Esetleg mindkettő – bólintott Harry.
  - De csak annyit tudunk róla, hogy körülbelül ekkora – mutattam a kezemmel. – Így azért nehéz lesz megtalálni.
  Sajnos Hermione nem állt szóba velük, pedig most nagy hasznát vehettük volna a tudásának. Neville-t pedig nem akartuk emlékeztetni rá, mivel már attól is összerezzent, ha odamentünk hozzá valamiért. Így ezt a problémát egyelőre félretettük és inkább azt tervezgettük, hogyan vágjunk vissza Malfoynak. Nagy örömünkre egy hétre rá megkaptuk a tökéletes eszközöket, méghozzá postai küldemények formájában.
  Aznap reggel két hosszú, keskeny csomag is érkezett a szokásos levélzáporon kívül. Mindenki kíváncsi szemekkel leste, vajon kik kapták őket. Határtalan meglepetésemre a baglyok éppen Harry és énelém pottyantották a csomagot, majd két levelet.
  Testvéremmel tanácstalanul egymásra néztünk, majd a levelekért nyúltunk. Nem volt rajtuk címzés.

  NE NYISD KI A CSOMAGOT AZ ASZTALNÁL!
Az új Nimbusz Kéteresed van benne. Ne verd nagydobra, hogy seprűt kaptál, mert akkor az összes elsőéves akar majd egyet. Ma este lesz az első kviddicsedzésed, Oliver Wood hét órakor vár a pályán.
McGalagony professzor

  Azt sem tudtam, mihez kezdjek örömömben. Izgatottan fészkelődtem és a csomagok papírjával babráltam. Alig vártam, hogy kinyithassam!
  - Egy Nimbusz Kétezres! – suttogta irigykedve Ron. – A kezemben sem volt még ilyen soha!
  Gyorsan belapátoltuk a reggelinket, felkaptuk a seprűket. De még a lépcsőig sem jutottunk el, amikor Crack és Monstro állták el az utunkat. Megjelent Malfoy sápadt arca is. Kikapta Harry kezéből a csomagot.
  - Ez egy seprű – állapította meg, és megvetően nézett ránk. – Ezt nem ússzátok meg, elsőéveseknek nem lehet saját seprűjük.
  - Azért ne szaladj olyan gyorsan a tanárokhoz – húztam el a számat. – Honnan tudod, hogy nem valakinek visszük? A felsőbbéveseknek lehet seprűjük.
  - És ezek nem akármilyen ócska seprűk – Ron nem bírta tovább türtőztetni magát. – Hanem Nimbusz Kétezresek. Mit is mondtál, milyened van neked otthon? Kométa Kettő-hatvanas? A Kométák jól néznek ki, de egy Nimbusznak a nyomába sem érnek.
  - Te beszélsz, Weasley? – vágott vissza Malfoy. – Még egy törött nyélre sincs pénzetek! Vesszőnként gyűjtitek össze a seprűre valót!
  Ekkor bukkant fel Flitwick professzor.
  - Ugye nem veszekedtek? – nyekeregte.
  - A Potterek egy seprűt kaptak csomagban, tanár úr – árulkodott Malfoy. Ökölbe szorult a kezem.
  - Igen, tudok róla – bólintott mosolyogva Flitwick. – McGalagony említette, hogy kivételesen feloldják az elsőévesszabályt. Milyen márkájú?
  Malfoy arcán először meghökkenés látszott, majd elvörösödött – már amennyire el tudott.
  - Nimbusz Kétezres, tanár úr – felelte Harry. – Igazság szerint Malfoynak köszönhetjük, hogy megkaptuk – tette még hozzá.
  Alig értünk ki hallótávolságból, kirobbant belőlünk a nevetés.
  - Végül is, így van – nyögtem ki végül nagy nehezen. – Ha Malfoy nem lopja el a nefelddgömböt...
  - Szóval úgy gondolod, jutalmat érdemeltek, amiért megszegtétek a szabályokat? – csattant fel mögöttünk Hermione hangja.
  - Nézzétek már, hozzánk szólt – tátottam el a számat.
  A lány erre sértődötten felhúzta az orrát és elvonult.
  Felsiettünk Harryék szobájába. A fiúk lakosztálya hasonló volt, mint a miénk, csak itt hat ágy állt. Kissé remegő kézzel téptem le a csomagolást.
  Nem láttam sok seprűt életemben, de ezen látszott, hogy nagyon jó minőségű. Mahagóniból készült karcsú nyele sima volt és fényes, a végén egyenes, formára vágott vesszők sorakoztak. Az oldalán arany felirat csillogott: Nimbusz Kétezres.
  - Hűű – álmélkodott Ron az ágyán ülve.
  - Hogyan fogjuk megkülönböztetni őket? – kérdezte Harry a saját seprűjében gyönyörködve.
  - Várj csak! – pattantam fel és átsiettem a saját szobámba.
  Ott előkaptam a varrókészletemet és a piros cérnából néhány szálat belecsomóztam a vesszők közé. Majd rohantunk is átváltoztatástanra. 
  Hazudnék, ha azt mondanám, aznap tudtam figyelni az órákon. Egyre csak a seprűmről álmodoztam vagy rajzolgattam a pergamenekre. Az ablakon kinézegetve a kviddicspályát kerestem, de pont nem látszott.
  Este villámgyorsan lapátoltam be a vacsorámat és felsiettünk a Griffendél-toronyba. Ron sok sikert kívánt az első edzéshez, mi pedig Harryvel letrappoltunk a pályához.
  Hamarabb odaértünk, Woodot még sehol sem lehetett látni.
  - Repüljünk? – toporogtam izgatottan.
  - Persze – bólintott Harry.
  Egyszerre rúgtuk el magunkat a földtől. A seprű simán suhant, jóformán  irányítani sem kellett. Végigszáguldottam az ülőhelyek felett és szlalomoztam a három, buborékfújóhoz hasonlító pózna között. Csodálatos volt!
  - Hé, szálljatok le a fellegekből!
  Megérkezett Oliver Wood is. A kezében egy faládát és a seprűjét tartotta. Mellé repültem, majd elegánsan leugrottam.
  - Remek! – bólogatott a fiú csillogó szemmel, amint Harry is csatlakozott hozzánk. – Látom, miről beszélt McGalagony. Nektek ez tényleg a vértekben van. Ma csak elmagyarázom a szabályokat, aztán együtt edzetek a csapattal heti háromszor.
  Kinyitotta a ládát. Négy különböző méretű labda volt benne.
  - Így ni. Nos, megérteni könnyű a kviddicset, játszani annál nehezebb. Mindkét csapat hét játékosból áll, ezek közül hárman hajtók – itt kivett egy focilabda méretű piros gömböt és hozzám fordult. – Emily, te is hajtó leszel, Angelina Johnsonnal és Katie Bell-lel együtt. A ti dolgotok az, hogy ezt a labdát, a kvaffot passzolgatjátok és megpróbáljátok beledobni az egyik karikába. Ha sikerül, az gól, és tíz pontot ér.
  - Oké – vettem át a kvaffot. Nem volt nehéz, pont jól lehetett dobni.  – Ez olyasmi, mintha a kosárlabdát seprűnyélen és hat kosárral játszanák.
  - Mi az a kosárlabda? – kérdezte Oliver kíváncsian.
  - Egy mugli sport. Nem érdekes, folytasd csak.
  - A hajtókon kívül van még az őrző. A Griffendél őrzője én vagyok. Az a dolgom, hogy a karikák körül röpködjek és megakadályozzam, hogy az ellenfél hajtói gólt lőjenek.
  - Három hajtó, egy őrző – vette át a piros labdát Harry. – És a kvaffal játszanak. Eddig értem.
  - És azok mik? – mutattam a ládában lévő két, a kvaffnál kisebb leszíjazott fekete labdára.
  - Mutatom – hajolt le a fiú. - Fogjátok meg ezeket.
  Két kisebb fekete ütőt nyomott a kezünkbe.
  - Ezek a gurkók – magyarázta. – Mindjárt meglátjátok, mire valók. Húzódjatok hátrébb.
  Ezzel eloldozta az egyik szíjat.
  A gurkó kilőtt a magasba, de szinte azonnal vissza is fordult és Harry arca felé zuhant. Kicsit arrébb léptem, hogy Harry tudjon ütni. Egy jól irányzott suhintással új pályára küldte a fekete labdát, ami most Olivert vette célba. Kíváncsian figyeltem, mi történik. A fiú ráugrott a harcias golyóbisra, és a földhöz szorította.
  - Látjátok? – lihegte, és visszarakta a gurkót a ládába. – A gurkók ide-oda röpködnek és igyekeznek lelökni a játékosokat a seprűjükről. Ezért minden csapatban van két terelő. Nálunk...
  - A Weasley ikrek azok – bólintottam. – Említették valamikor.
  - Igen. Ők próbálják az ellenfél felé pofozni a gurkókat. Minden világos?
  - Mondd csak, halt már meg játékos a gurkók miatt?
  - Itt a Roxfortban még nem. Volt egy pár állkapocstörésünk, de semmi komolyabb. Namármost, a hetedik csapattag a fogó. Ez vagy te, Harry. Neked nem kell törődnöd sem a kvaffal, sem a gurkókkal...
  - Amíg le nem lökik a seprűről – kuncogtam.
  - Ne aggódjatok, Weasleyék könnyedén elbánnak velük. Elvégre ők maguk is inkább amolyan emberforma gurkók. egyébként meg inkább a hajtókat célozzák.
  - Szuper.
  Oliver belekotort a ládába és elővett még egy labdát. Ez kicsi volt, diónyi méretű és aranyszínben csillogott, az oldalán pedig két verdeső ezüstszárnnyal rendelkezett.
  - Ez itt az aranycikesz – magyarázta a fiú. – A legfontosabb valamennyi labda közül. Nagyon nehéz elkapni, mivel fürge és alig látszik. A fogónak az a feladata, hogy megszerezze. Ide-oda kell röpködnöd a hajtók, a terelők, a gurkók és a kvaff között, hogy megelőzd az ellenfél fogót. Amelyik fogó megkaparintja a cikeszt, annak a csapata plusz százötven pontot kap, vagyis szinte biztosan győz. Ezért aztán a fogókkal szemben nagyon sokszor szabálytalankodnak. A kviddicsmérkőzés akkor ér véget, ha valamelyik csapat megszerzi a cikeszt, így a meccsek sokszor elég hosszúra nyúlnak. Ha jól emlékszem, három hónap a rekord. Cserejátékosokat kellett beállítani, hogy a kezdőcsapat pihenhessen egy kicsit. Van kérdésetek?
  - Igen – bólintottam. – Ha a csapatból bárki más elkapja a cikeszt, akár véletlenül, akkor az érvényes?
  - Nem, csak a fogó kaphatja el.
  - És ha odaadja a fogónak?
  - Nem tudom – vonta meg a vállát Oliver. – Más kérdés?
  - Nincs – rázta meg Harry a fejét.
  - Rendben. Harry, először veled gyakorlok. Emily, te addig várj egy kicsit.
  - Oké – pattantam vissza a seprűmre.
  Elrúgtam magam a földtől, és a kastély irányába fordultam. Már sötétedett, így az ablakokon kiszűrődött a fény. Párszor körberepültem, majd az erdők felé indultam. Úgy fél óráig élvezhettem a kilátást, utána Harry hangját hallottam.
  - Mily, gyere vissza, te jössz.
  - Megyek.
  Pár perc múlva vissza is érkeztem. Oliver a levegőben lebegve várt rám.
  - Oké, az lenne a cél, hogy bedobd a kvaffot a póznákon lévő lyukakba.
  - Értettem – kaptam el a piros labdát.
  A következő háromnegyed órában is hasonló feladatokat kaptam. Különböző szögekből, különböző sebességgel, különböző védelemmel kellett gólokat dobnom. lehettem volna jobb is, sok dobásom félrement, de volt néhány szép gól is.
   Talán a sok munka miatt röpült el az idő, hiszen a tanulnivalók mellett heti három edzésen is részt vettünk, de alig hittem el, hogy már két hónapja a Roxfortban tanulok. Itt sokkal jobban érzem magam, mint Dursleyéknél valaha, vagy ahogy a Stonewallban éreztem volna magam, és most, hogy már megtanultuk az alapokat, elkezdtünk a tananyag izgalmasabb részével foglalkozni.
  Halloween reggelén az egész kastélyt belengő sütőtökillatra ébredtünk. A kellemes élményt csak tetézte, hogy bűbájtanórán Flitwick professzor bejelentette: most már elkezdhetünk tárgyakat röptetni. Ezt azóta vártuk, mióta a prof körberöptette Trevort a teremben szemléltetés gyanánt.
  Párba osztottak be minket. Én Rogerrel kerültem párba, Harry Seamussal, Ron pedig Hermionével. Ők jártak a legrosszabbul, mert azóta nem szóltak egymáshoz, amióta megérkeztek a seprűink.
  - Ne feledkezzetek meg a finom csuklómozdulatról, amit tanítottam – sipította a professzor szokásos kis könyvkupaca tetején állva. – Huss és pöcc, ahogy mutattam! Huss és pöcc! Az is nagyon fontos, hogy tisztán ejtsétek ki a varázsigét – gondoljatok Baruffio mágus esetére, aki „sz”-t mondott „f” helyett, és a következő pillanatban egy halom bölény alatt találta magát.
  A feladat nem volt egyszerű. Roger kezdte, hussantott és pöccintett, de a tollpihe makacsul ragaszkodott az asztalhoz. Harry és Seamus tolla felrobbant, nekik újat kellett kérniük.
  - Te jössz, Mily – dőlt hátra Roger. – Nekem nem megy.
  Ekkor hangos kiabálás hangzott fel. Odakaptam a fejem. Persze, hogy Ron és Hermione veszekedett.
  - Rosszul mondod – vitatkozott a lány. – Vin-gar-dium levi-o-sa, így a helyes, jó hosszú „gar”-ral.
  - Ha olyan jól tudod, csináld te! – csattant fel Ron.
  Hermione feltűrte a talárja ujját, majd pöccintett egyet a pálcájával és kimondta a varázsigét:
  - Vingardium leviosa!
  A tollpihe felemelkedett az asztalról és fél méterre a fejünk felett megállt.
  - Gyönyörű! – lelkendezett Flitwick professzor. – Nézzétek, Granger kisasszonynak sikerült!
  - Szép volt – gratuláltam mosolyogva a lánynak. Lehet, hogy kotnyeles és minden lében kanál, de ez nagyon szép mutatvány volt.
  - Köszi – nézett rám kissé meglepődve.
  Visszafordultam a saját tollamhoz. Megint a melegségre koncetráltam. Rájöttem, hogy egy kicsit olyan, mint egy mesterséges tó. Ha eltűntetem a gátat, szétárad bennem a "víz" és tudok varázsolni, de ha visszarakom, bent maradt, nem tör ki. Már csak az a kérdés, hogy el tud-e fogyni, és ha igen, mikor.
  - Vingardium leviosa! – szóltam határozottan.
  A tollpihe lassan felemelkedett és elkezdett forogni a levegőben. Szépen lassan visszaengedtem az asztalra.
  - Grat – mosolygott Harry.
Óra végén Ron elég morcos hangulatban lépett ki a teremből.
  - Nem csoda, hogy mindenki utálja – panaszkodott, miközben utat törtünk magunknak. – Ez a lány kész rémálom.
  Valaki meglökte a vállamat, miközben elhaladt mellettem. Hermione arcára pillantva észrevettem, hogy könnyek csorognak rajta.
  - Gratulálok, Ron. Meghallotta – néztem rá gyilkos tekintettel. – Egyébként is, hogy mondhatsz ilyet? Segíteni akart neked! Ahj, fogd meg – nyomtam Harry kezébe a cuccom és Hermione után siettem.
  Végül az egyik alsóbb emeleti vécében értem utol. Szegény bezárkózott az egyik fülkébe és ott zokogott.
  - Hermione? – kopogtam be óvatosan.
  - Menj el – hüppögte.
  - Nem megyek. Figyelj, én nem utállak, és szerintem senki sem. Ron csak irigykedik, amiért te meg tudtad csinálni a lebegtetést, ő meg nem.
  - Tudod, hogy ez nem igaz – itt még keservesebb sírásban tört ki.
  - Na jó, engedj be – rángattam meg az ajtót.
  - Nem!
  - Akkor bemegyek – húztam elő a pálcám. – Alohomora!
  Az ajtó halk kattanással nyílt ki. A lány a deszkán kuporgott, előrehulló haja eltakarta az arcát.
    - Szerinted ha utálnálak, akkor most itt ülnék veled? – kérdeztem.
    - Nem tudom, lehet.
    - Figyelj, szerintem Ron nagyon undok volt az előbb, de meg is mondtam neki. Ne sírj emiatt. Nem éri meg.
  Ekkor felhangzott a következő órát jelző csengő.
  - Jössz? – néztem rá kérdőn.
  - Nem – temetette kezébe az arcát.
  - Itt maradjak veled?
  - Köszi, Emily, de nem kell. Szeretnék kicsit... kicsit egyedül lenni.
  - Csak Mily – surrantam ki az ajtón és rohantam gyógynövénytanra.
  Minden szünetben meglátogattam Hermionét, de nem akarta abbahagyni a sírást, de még a szobába se akart feljönni velem. Beszélgetni sem nagyon beszélgettünk, csak ültem mellette csendben és adtam neki a zsepiket. Egyszer Parvati és Lavender is benéztek, de ők sem tudták felvidítani.  Még az esti mulatságra sem akart előjönni, de azt sem akarta, hogy ott maradjak vele, így csatlakoztam Harryékhez.
  A nagyterem teljesen halloweeni hangulatot árasztott. Ezernyi élő denevér repkedett a falak között, a gyertyákat sütőtökhéjba rakták. Az ételek most is varázsütésre jelentek meg, csakúgy, mint az évnyitón.
  Alig kezdtünk el enni, egyszer csak kicsapódott az ajtó. Mógus rontott be, arcán halálos rémülettel. Turbánja félrecsúszott, erősen zihált és arca kipirult.  Mire a tanári asztalhoz ért, már mindenki őt nézte.
  - Egy troll van a... a pincében. Ezzel nem várhattam.
  Azzal összeroskadt és elájult.
  Mindenki egyszerre kezdett el beszélni, így Dumbledore-nak jópár tűzijátékot kellett kilőnie a pálcájából, mire csend lett.
  - Prefektusok – harsogta. – Vezessék a házuk tanulóit a hálókörletekbe!
  Percynek több sem kellett, élvezte, hogy  fontoskodhat.
  - Minden Griffendéles jöjjön velem! Elsősök, ne maradjatok le. A troll nem tehet kárt bennetek, ha követitek az utasításaimat. Maradjatok szorosan a nyomomban. Utat kérek, elsősöket viszek. Engedjetek utat, prefektus vagyok!
  - Szép kis SVK-tanárunk van – csóváltam a fejem. – Összeesik egy trolltól. Ami egyébként itt sem lehetne. Hogyan kerülhetett ide?
  - Fogalmam sincs – vonta meg a vállát Ron. – Azt mondják. kőbuta népség. Talán Hóborc szabadított ránk egyet halloweeni tréfa gyanánt.
  - Vagy Frics – kuncogtam, de szembe jutott, hogy mérges vagyok Ronra, így elkomorultam. Majd elkerekedett a szemem, és Harry karja után nyúltam.
  - Hermione!
  - Mi van... úristen! – értette meg Harry, mit akarok.
  - Mi van? – forgatta Ron tanácstalanul a fejét.
  - Nem tud a trollról. Gyorsan, nehogy Percy észrevegye, hogy elszöktünk.
  Átosontunk a Hugrabugosok közé, akik pont a másik irányba indultak el. Majd egy mellékfolyosón elkanyarodtunk és elkezdtem rohanni a lányvécé felé, a fiúk pedig a nyomomban.
  Épp befordultunk egy sarkon, amikor lépések zaja ütötte meg a fülünket.
  - Percy – sziszegte Ron miközben bebújtunk egy szobor mögé. – Észrevette, hogy meglógtunk!
  Azonban amint kilestünk, nyilvánvalóvá vált, hogy nem Percy az. Piton sietett végig a folyosón. 
  - Mit keres  itt? – kérdezte Harry. – Miért nincs lent az alagsorban a többi tanárral?
  - Kérdezz két könnyebbet.
  Osonva elindultunk a prof elhaló lépteinek zaját követve.
    - Biztos tilosban jár – suttogtam izgatottan, de Ron lepisszegett.
    - Mi ez a szag?
  Valóban, a folyosón szörnyű bűz terjengett. Mintha egy három hónapig napon érlelt káposztát kevertek volna össze egy halom kéthetes zoknival. De ez nem volt elég: meghallottuk a szaghoz tartozó hangokat is: súlyos léptek döngése a kőpadlón, rettenetes szörcsögés és nyögdécselés. 
  - Ez a troll – sápadt el Ron.
  - De mi lesz Pitonnal? – kérdezte Harry.
  - Megnézem, tényleg odamegy-e – haraptam be a számat és amilyen halkan csak tudtam, a prof után indultam.
  Szerencsém volt, egy nagyon hosszú folyosón gyalogolt, ahol még sosem jártam. Az árnyékos oldalon maradva lélegzetemet visszafojtva követtem.
  A lépcsőhöz érve Piton még egyszer körbenézett, hogy egyedül van-e, és gyorsan fellépett a legalsó lépcsőfokra. A korlát azon nyomban bezáródott mögötte és a lépcső nyikorogva elkezdett forogni. Óvatosan kikémleltem, de a fáklyák fénye túl erős volt a szememnek a félhomály után és mire megszoktam volna, a professzor már eltűnt.
  Csalódottan elindultam vissza, remélve, hogy legalább a troll nem pofozta agyon Harryéket. De nagyon is életben voltak, sugárzó arccal futottak felém.
  - Képzeld, Mily, bezártuk a trollt – hadarta Harry.
  - Azt meg hogyan hoztátok össze?
  - Bement egy ajtón mi pedig rázártuk azt, a kulcsot pedig eldobtuk.
  - Igen? Hova?  - néztem körül.
  - Ide – mutatott Ron büszkén... a lányvécé ajtajára.
  - Jézusom, ez a lányvécé - rántottam elő a pálcám, és ebben a pillanatban szűrődött ki egy sikoly. Hermione sikolya.  – Alohomora!
  Berontottunk a kis helyiségbe. Borzalmas látvány tárult elém. Hermione a szemközti fal mellet állt és látszott rajta, hogy mindjárt elájul. A troll nekünk háttal állt és lassú léptekkel közelített a lány felé, menet közben botjával leborotválva az összes mosdókagylót a falról.
  -Tereljük el a figyelmét! – kiáltotta Harry és felkapott egy csapdarabot a földről, és hozzávágta a szörnyhöz.
  Az bután pislogva megfordult és körbenézett. Harryt vette észre elsőnek, így megállt, habozott egy kicsit, majd elindult a testvérem felé, megnyitva számomra az utat Hermione felé. 
  Most Ron hívta fe magára a troll figyelmét, így simán odafutottam a lányhoz. Megragadtam a karját és elkezdtem húzni az ajtó felé, de nem mozdult.
  -Hermione! – kiáltottam rá. – Gyere már!
  De ez a hangzavar már túl sok volt a monstrum érzékeny fülének. Felordított és rátámadt Ronra, aki a legközelebb állt hozzá. Harry ekkor egy hatalmas ostobaságot csinált (lehet, hogy valaki hőstettnek mondaná, de szerintem nem volt értelme). Felszaladt a troll hátán és beledöfte a pálcáját a szörny orrlyukába. Az vadul megrázta magát és bátyám nekiesett a falnak. Ekkor szakadt át bennem az a „gát”, amiről beszéltem. Felemeltem a pálcám és a leszakadt mosdókra szegeztem.
  - Vingardium leviosa!
  De ezzel együtt Ron is cselekedett: ő a bunkósbotot célozta meg. A két tárgy egyszerre csapódott neki a szörny fejének. Az előbb előre, majd hátratántorodott, végül nemes egyszerűséggel elhasalt. 
  Remegve fújtam ki az eddig visszatartott levegőmet. Ron még mindig felemelt pálcával állt, és a trollt bámulta hitetlenkedve. Hermione a fal mellett ült összeroskadva, Harry pedig éppen kihúzta a pálcáját a troll orrlyukából. 
  - Szerintetek... meghalt? - kérdezte Hermione remegő hangon.
  - Nem hinném - rázta a fejét Harry. - Csak elvesztette az eszméletét.
  Ekkor ajtócsapódás és közeledő léptek zaja ütötte meg a fülünket. Most gondoltam csak bele, mekkora lármát csaphattunk. A pincében lévő tanárok nyilván meghallottak minket.
  Pár másodperc múlva McGalagony rontott be a helyiségbe, nyomában Pitonnal és Mógussal. Mógus vetett egy pillantást a kidőlt szörnyre és gyorsan leült, kezét a szívére szorítva.
  Amíg Piton a fekvő szörnyet vizsgálgatta, McGalagony elfehéredő szájjal meredt ránk. Még sosem láttam ilyen dühösnek a professzorasszonyt. Az világos volt, hogy nem nyertünk ötven pontot a Griffendélnek.
  - Mi volt ez? - a hangja szinte csikorgott a jéghideg dühtől. - Hatalmas szerencséjük van, hogy még élnek! Miért nincsenek a hálókörletükben?
  Ekkor tűnt fel, hogy Ron még mindig felemelt pálcával áll. Oldalba böktem, mire gyorsan feleszmélt.
  - Nos? - villogott McGalagony szeme.
  - Tanárnő kérem... Értem jöttek.
  - Granger kisasszony!
  Hermione időközben összeszedte magát és csatlakozott hozzánk. Keze kissé remegett, de háta mögé rejtette.
  - Elindultam megkeresni a trollt - folytatta -, mert azt hittem... azt hittem egyedül is el tudok bánni vele. Sok könyvet olvastam a trollokról.
  Csakis előrenézett, ránk egy pillantást sem vetve. Igyekeztem nem túl feltűnően bámulni, pedig alig akartam elhinni, ami történik. Hermione Granger a szemébe hazudik egy tanárnak? Sőt, McGalagonynak?
  - Ha nem jöttek volna utánam, már nem élnék. Harry beleszúrta a varázspálcáját a troll orrlyukába, Ron és... Mily pedig leütötték egy csappal és a saját botjával. Nem volt idejük segítséget hívni. Mire ideértek, a troll már végezni akart velem.
  - Nos... ha így áll a dolog - McGalagony mindegyikünkre szúrósan nézett. - Granger kisasszony, hogy lehetett olyan ostoba, hogy azt higgye, egyedül is képes lesz legyőzni egy kifejlett hegyi trollt?
  A lány lehorgasztotta a fejét.
  - Granger kisasszony, ezért öt pontot levonok a Griffendéltől - hangzott McGalagony ítélete. - Mélységesen csalódtam magában. Ha nem sérült meg, menjen, induljon a Griffendél-toronyba. A tanulók a házakban fejezik be a vacsorát.
  - De tanárnő - keltem Hermione védelmére. - A Griffe...
  - Nem érdekelnek a kifogásai, Potter kisasszony. Még mindig azt mondom, hatalmas szerencséjük volt, de nem sok elsőéves tudott volna elbánni egy trollal. Ezzel fejenként öt pontot szereztek a Griffendélnek. Dumbledore professzor értesülni fog a történtekről. Most elmehetnek.
  Csendben távoztunk. Meg sem szólaltunk, amíg az előcsarnokba nem értünk.
  - McGalagony nem volt túl bőkezű azzal a tizenöt ponttal - vélte Ron.
  - Abból is csak tíz marad, ha levonod Hermione mínuszpontjait. Rendes volt tőle, hogy elvitte a balhét.
  - De hiszen megmentettük az életet, vagy mi - háborgott Ron.
  - De ti is zártátok őt össze a szörnnyel - emlékeztettem a fiúkat. Disznóorr - szúrtam közbe a jelszót.
  A portré félrelendült, mi pedig bemásztunk a lyukon.
  A klubhelyiség zsúfolásig tele volt. Mindenki a nagyteremből felhozott ételeket ette, csak Hermione várakozott magányosan az ajtók mellett.
  Odaléptünk hozzá.
   - Köszönjük - mosolyogtam a lányra.
  - Nem, inkább én köszönöm.
  - Mindannyian köszönjük - zárta le az érzelgős részt Ron. - Keresünk valami kaját? Éhen halok.
  - Gyerünk - indultam el. - Hermione, te is velünk jössz ám.
  - Ha muszáj - nevette el magát.
  - Persze, hogy muszáj - vigyorgott Harry. - Mostantól a barátunk vagy.

  Sziasztok, köszönöm, hogy végigolvastátok ezt a részt is. És most valami mással is készültem.
  24-én, hétfőn volt a sokadik évfordulója annak a bizonyos 3. próbának, vagy feladatnak a Trimágus Tusában, amikor Cedricet megölte Pettigrew és Voldemort feltámadt. *pálcát emel*
  

 

Valamint még egy megemlékezés. Albus Percival Wulfric Brian Dumbledore-t, a Roxfort legdicsőbb igazgatóját június 30-án ölte meg Perselus Piton. *pálcát emel*
 

    Sziasztok <3