impulsive control disorder ☹ a.i. | magyar fordítás

nyolc; légkör

+

Ashtonnak egy nap nem kellett dolgoznia, ezért úgy döntött szétnéz a városban. A legkoszosabb és leggusztustalanabb városban élt.

Ashton utálta ezt a várost, de nem volt elég pénze hogy elmenjen. Viszont egy nap el fog menni és soha többé nem jön vissza.

Néhány kör után Ashton elsétált a könyvesbolt mellett is. A nagy ablakoktól be lehetett látni az egész üzletet. Körbepillantott a bolton és meglepően Robyn is ott volt.

Nem gondolta volna, hogy láthatja őt itt egyedül, szombaton.

Ashton bement a boltba, feje felett megszólalt a csengő ismert hangja. Calvin, a munkatársa dolgozott ma, szemei szokás szerint borzalmasan karikásak voltak.

"Helló Calvin." köszönt Ashton, de Calvin nem figyelt rá. Tipikus. Sosem szeretett beszélgetni emberekkel, egyáltalán beszélni sem.

Ashton észrevette Robynt, amint végigment a színes könyvek előtt. Álmosnak tűnt, de nyugodt volt.

Odament hozzá és megpöckölte a bal vállát, mire megfordult. Ashton néhány lépést hátrált, hogy megadja a személyes terét.

"Helló." mondta kínosan és kezeit zsebeibe süllyesztette.

Robyn elmosolyodott. "Szia."

A nyugodtsága felmelegítette Ashton szívét. Ebben a városban sosem volt nyugalom, amire sokszor panaszkodott Ashton, de látva Robynt ennyire türelmesnek és élőnek, felébresztette az egész várost.

Ashton és Robyn beszélgettek egy kicsit, kissé kínos volt, de Ashton örült neki. Szeretett vele beszélgetni, szerette hallani a hangját.

Észrevette mennyire nehezére esik kezeivel gesztikulálni a bilincsektől és ez csak növelte Ashton mérhetetlen kíváncsiságát, egyre nehezebb volt magába fojtania.

"Tudom, hogy már elég késő van, de szeretnél sétálni egy kicsit a városban?" kérdezte Ashton Robynt, aki mosolyogva bólintott.

"Szeretnék."

A két fiatal elhagyta a könyvesboltot, a kinti hideg levegőtől kirázta őket a hideg. De miután sétálni kezdtek, fokozatosan hozzászoktak.

"Robyn, kérdezhetek valamit?" kérdezte Ashton, mikor már megbeszélték kedvenc bandáikat és hogy mit ettek reggelire aznap reggel.

"Persze, természetesen." válaszolta, várva a kérdést.

Ashton elmosolyodott, miközben tovább sétáltak az utcán. Nem volt sok ember és szokatlanul csendes volt minden, ezen a környéken ők voltak az egyetlen emberek.

"Miért vagy mindig bilincsben?" kérdezte, észrevette hogy Robyn arcáról lehervadt a mosoly. Nagyot nyelt és a pólója végével kezdett játszani.

A légkör ami jókedvvel volt telítve most eltűnt, és nyomottá változott.

Robyn csendben maradt, Ashton megbánta kérdését.

"Néha nem tudom megállni, hogy ne bántsam az embereket." mondta csendesen, furcsa volt hogy nem igazán ismerte Ashtont mégis megosztotta ezt vele.

"Hogy érted?" kérdezte kihúzva magát. Mindketten megálltak.

Ashton nem értette a válaszát, többet akart tudni. De Robyn kényelmetlenül érezte magát, hogy erről kell beszélnie.

"Csak felejtsd el, Ashton. Kérlek." mondta és lassan újra sétálni kezdett. Ashton követte.

A homloka ráncba szaladt. Robyn arcára rá volt festve a szomorúság.

Egy ideig nem beszéltek, csupán sétáltak egymás mellett. Nem is igazán figyelték merre mennek, de ez egyiküknek sem jutott eszébe.

Robyn felnézett Ashtonra, ezt ő is észrevette. Visszanézett rá és elmosolyodott.

"Nagyon szép vagy, Robyn."

+