•Empátia~Vkook•/Befejezett

•1. rész•

Már 4 óra van?! Sietnem kell... Megvártam, amíg mindenki bemegy a házba, köztük Jungkook is, hogy nyugodtan megszökhessek. Átugrottam a hátsó kiskaput, ami egy mezőre nyílt. Még csak a mezőn kellett átszaladjak, meg egy patakon átkeljek és máris megérkezhettem az erdőszéli faházhoz. Jó dolog a falu szélén lakni, mert minden kellemesebbnek és nyugodtabbnak tűnik, mint városon.

A fűben ugrándozva szaladtam, mert ha nem, ki sem látszottam volna belőle. Így legalább elláttam célomig és hamar el is értem a patakhoz. Átugráltam a köveken és máris az erdő szélén teremtem. Lábammal kinyitottam az ajtót és beléptem a kis házba. Bent halálos csend volt, csak egy kis résen sütött be a nap. Bútorok álltak felhalmozva, de mégis  tisztaság volt. Tudtam, hogy fel kell menjek az emeletre és éreztem azt is, hogy baj van.

Felcsatlattam a falépcsőn és benéztem a résnyire nyitott ajtón.
-Jack, hát még nem feledkeztél meg rólam teljesen? -hallottam a kérdést és leszegett fejjel bementem a szobába. Leültem a szoba közepén és Taehyung szemébe néztem.Bűntudatom volt, mert tényleg régóta nem látogattam meg második gazdámat.

Megint éreztem a friss vér szagát és láttam a zsebkendőket az asztalon. Taehyungból szomorúság és csüggedtség áradt, ami nekem is nagyon fájt. Odamentem hozzá és megnyaltam véres csuklóját.
"Ne csináld"-próbáltam sugallani egy csalódott tekintettel.

-Jaj Jack, már te sem vagy megelégedve velem..? -Taehyung elfordult, ezért lefeküdtem a padlóra és fejemet lábaimra hajtottam, gazdámat nézve. Úgy ültünk egy jó ideig. Némán néztem Tae-t, aki végre leguggolt és megsimogatta a hátamat, bocsánatot kérve. Tudtam, hogy rosszul van, éreztem mennyire fáj neki az egyedüllét. Én voltam az egyetlen lélek, aki meg tudta nyugtatni, aki mellette lehetett. Sohse tudtam felvidítani Tae-t, nem is hallottam még kacagni. Pont ezért csak ültem, hallgattam panaszait és egyetértettem vele. Csak ennyit tudtam csinálni: egyetérteni és szeretni. Megtanultam türelmesnek lenni, kivárni, amíg gazdám elpanaszolja bánatát, értelmesen végighallgatni, szemébe nézni.

Akartam neki valakit találni, egy barátot, aki ember és tudna vele beszélni. Gondoltam valakire, de nem találtam megoldást arra, hogyan találkozhatnának. Taehyung mindig a házban ül, csak néha megy ki, hogy a kertekből, gyümölcsösökből ételt lopjon. Eddig senki sem vette észre őt. Egyszer én is vele mentem, de végül engem szidtak le, mert megláttak a kertben, mikor Taehyung elrejtőzött egy bokorban. Őt nem vették észre, csak engemet.

Ezen töröm mindig a fejemet. Hogyan segíthetnék szegénynek? Beszélni nem tudok emberi nyelven.. Mégis szeretnék valamit tenni. Jeleznem kéne, hogy Taehyung bajban van.

Sajnos közben eltelt az idő és éreztem,  haza kellett menjek az igazi családomhoz és köztük gazdámhoz, Jungkookhoz. Feltápászkodtam a földről és Taehyungra néztem, aki megértően bólintott.
-Menj csak-sóhajtott. -Köszönöm, hogy eljöttél. -Megsimogatta a fejemet és kikísért az ajtóig.

Esteledett. A tücskök már megbátorodtak és a hűvös levegőn még többen kezdtek el ciripelni. Néhány szentjánosbogár is elrepült fejem fölött. Próbáltam elkapni őket, de csak a fogaimmal csattogtam hiába. Meguntam ezt a játékot és útnak eredtem a magas fűben. Megint ugrálnom kellett, hogy lássam mennyi van még a kiskapuig.

Mikor hazaértem, felmentem Jungkook szobájába. Meglepődtem, mert általában minden este boldogan olvasott vagy nézett ki az ablakon, de most ült és bámult maga elé. Mikor észrevett, felcsillant a szeme:
-Félix, hát te megint elcsatangoltál?
Egy ideig nem közelítettem meg, csak figyeltem. Jungkook felállt és leült mellém a padlóra.
-Mi a baj?-kérdezte tőlem. Hangja szomorkás volt és nem értettem miért. Mintha érezte volna a bánatomat és aggodalmamat Taehyunggal kapcsolatban.

Jungkook egy boldog személy volt és csak ritkán roskadt magába.
Észrevettem, hogy Kook akkor szokott ilyen lenni, mikor Taehyung szobájában vér szaga árad. Akkor Taehyung is sokkal rosszabbul van.
Aznap mindketten búskomorak voltak. Ilyenkor úgy érzem, hogy összeköttetésben állnak... De lehet csak nekem tűnik így.
Viszont szükségem lesz majd még néhány megfigyelésre.

•••••••••••••••••••••••••

Jungkook furcsán érezte magát egész délután. Csak ült a szobájában, nézte a plafont, közben megkérdőjelezve a nyomasztó érzést a mellkasában. Eddig olvasott vagy sétált a faluban, de most elment mindentől a kedve. Úgy rémlett neki, mintha valaki gondolna rá, ezért ő is arra a valakire gondolt. Hogy kire és miért, azt ő sem tudta, de érezte a bajt.

"Valaki segítségre szorul.."- futott át agyán a gondolat.
Hallotta, hogy kutyája bejött, ezért köszöntötte őt és leült melléje. Észrevette, hogy kutyája szomorú. Törte a fejét, hogy mit tehetne, aminek mindketten örülnének és még jól is esne nekik.

-Félix, nem megyünk sétálni? Járunk egyet az erdőben, mit gondolsz?-kérdezte végül.
Kutyája boldogan felpattant és követte gazdáját az udvarra.
Jungkook a nagykapun ment ki és a főúton indult el, ahonnan az erdő nem volt annyira messze. Mégis könnyebb lett volna a mezőn keresztül menni, de Kook még nem járt arra és nem is akart, mert az veszélyesebbnek tűnt.

Az erdőben sokáig járkáltak, míg végül teljesen sötét lett. Jungkook nem gondolt arra, hogy késő van, mikor elindult, ezért eltévedt. Félix sem tudta merre kell visszamenni, ezért csak kétségbeesetten szaladgálva próbálta megtalálni a kifelé vezető utat.

Megdörrent az ég és egy zuhatag kezdődött, ami még jobban megtévesztette és összezavarta a két vándort.
Az esőben ácsorogva próbáltak egy értelmes megoldást keresni, de valahogy az ép ész elhagyta őket. Jungkook reszketni kezdett, mert fázott, de közben félt is, mert sötét volt és a fákon kívül nemsokat látott.

A fákon keresztül süvített a szél, az esőcseppek megtisztították az ágakat és jól eláztatták Jungkookot és Félixet.

Taehyung búskomoran nézte az ablakon lepergő esőcseppeket. Ujjával követni kezdte a cseppek útját, így csíkokat rajzolva az üvegre. Valami nagyon nyomta a lelkét, valami zavarta. Mintha összeszorította volna őt a levegő és próbálta megfolytani. Légzése is felgyorsult egy idő után.
-Elég ebből! -mondta végül hangosan és felállt székéből.
Gondolta, elmegy egy sétára a friss, esti levegőn. A zuhatag már elállt, csak a fákról hullott néha Taehyungra az esővíz.

Tae kicsit félt ugyan a sötétben, de már többször is járt ilyenkor sétálni. Csak a vadállatoktól epekedett, de eddig még nem találkozott egyetlen veszélyes állattal sem.

Ő már ismerte az erdőt, még a sötétben is tudott tájékozódni. Sokat járkált, míg végül a faluhoz közeli részhez ért.

Ez alatt az idő alatt Kook már lemondott a visszaútról és a puha paplanról. Elállt az eső, így a fiú és kutyája csuromvizesen ültek egy farönkön.

Egyszercsak meghallották az ágak recsegését. Kooknak még a lélegzete is elállt, annyira megijedt. Rémülten nézett a bokrok irányába. Félix is fülelt,de félt ugatni, ezért inkább csendben maradt.

Sziasztok! Végül kitaláltam ma egy új ff-t. Remélem tetszett az első rész. Kicsit problémás volt a megírása a résznek, de végül sikerült 😅❤.

Ha tetszett a rész, meg maga az ötlet, akkor jelezzétek, hogy tudjam, érdemes-e folytatni vagy sem.❤ :')

Lehet, hogy hosszabb könyv lesz ez, de megpróbálom minél érdekesebben megírni, hogy ne unjátok. :)