•Empátia~Vkook•/Befejezett

•15. rész•

(ne vegyétek figyelembe az állatokat a képen 😅😂😂)

Sziasztok. Hamarabb végeztem a résszel, úgyhogy ma rakom ki, mert nincs minek tartogassam😅❤. Jó olvasást kívánok ❤.

~Taehyung elengedte Jungkook karját és a kis ösvényre figyelt, ami egy furcsa és érdekes helyre vitte a fiúkat.~

Az ösvény egy mezőn ért véget, helyette egy kövekkel kirakott utacska tárult fel. A sötét erdőnek vége tért és a fiúk körülnéztek. Egy kisebb falu vagy városka lehetett előttük, csak az egész romokban hevert. Régen biztosan folyt ott az élet: az utcákon gyerekek szaladgálhattak, lovas szekerek vihették az árut a piacra, ahol kendős nénik kínálhatták a vevőket.
De mostanra már csak a köves út maradt épen; a házak, udvarok, piac romokban hevert.

Taehyung és Jungkook pár percig csak álltak a köves út előtt és kis habozás után elindultak a faluba.
-Vajon mikor élhettek itt emberek és miért nem lakik itt senki?- érdeklődött Kook, pedig tisztában volt azzal, hogy Tae is annyit tud az ismeretlen helyről, mint ő maga.
-Nem tudom. Lehet valami történhetett és mindenki meghalt.. vagy megölték őket... Háború, vagy tűzvész.
-Lehetséges. De akkor miért nem építették újjá?
-Mert biztosan nem tudtak erről a helyről.

A két fiú elhallgatott és nézelődve mentek tovább. A falu teljesen üres volt, még vadállatok sem fordultak meg ott. Már a madarak sem énekeltek, csak a szél suhogtatta meg néha a fák lombját. Taehyung már nem félt annyira, mert Jungkook mellette volt, de lelke mélyén ott lapult a félelem, arra várva, hogy a megfelelő pillanatban előtörhessen és átszaladjon Tae testén, megborzongatva a fiút.

A csendes falucska már nem tűnt annyira hátborzongatónak Jungkook számára sem; inkább felkeltette az érdeklődését. A kíváncsiság elnyomta a félelmet mindkettőjükben. Óvatos léptekkel, mindegyre körülnézve haladtak a köves úton. Néhány házon latszódtak még a házszámok, meg a családnevek.

-Tae, nézd! -állt meg az egyik leomlott fal előtt Jungkook. -Ez a ház a "Jeon" családé volt. Én is Jeon vagyok.
-Jeon ..Jungkook?- rakta össze Tae barátja teljes nevét.
-Igen. Neked mi a családneved?
-Kim. Kim Taehyung.
-Örvendek a találkozásnak- mondta mosolyogva Kook és erre mindketten elnevették magukat.
-Most, hogy megismertük egymást, menjünk, nézzünk körbe az egykori "Jeon" család házában- ajánlotta fel Kook.
-Rendben- nevetett Tae és Jungkookot követve megindult a romba dőlt házba.

Egy pár bútor épen maradt, de a fél ház fala teljesen le volt omolva. Kis ház volt, de egy család elférhetett benne. Miután megbámulták belülről, a fiúk körülnéztek a kertben is.

Zöld fű nőtt mindenütt, a falakat futónövények lepték be.
-Hát, itt nincs sok látnivaló- szólalt meg Kook.
-Jungkook, gyere ide gyorsan! -hallatszódott a kert végéből.
-Mi az, mi történt?- sietett oda Kook a barátjához, aki egy kő előtt állt.
-Nézd!- seperte le a port a kőről Tae.
Jungkook felolvasta a pár betűt, ami a kőbe volt vésve: "Jeon J. + Jeon T."
Csend lett.

-Mi.. éltünk ebben a házban?- szólalt meg Jungkook.
-De akkor miért van a T. előtt is "Jeon"? Ki tudja, lehet ez egy pár, és akkor az egyik fiú, másik lány. Ez tiszta véletlen.
-És akkor miért kerültünk pont ide, hm? Az életben nincsenek véletlenek. Nem hiszem, hogy csak úgy, egy csoda folytán vagyunk most itt. Ez mind céllal volt.
-És mit mondasz akkor? Szerinted mi régen itt éltünk együtt, mint Jeon Jungkook és Jeon Taehyung? Ez nevetséges...
-Mondjuk.., de más lehetőség nincs. Mégis mi más lenne?

Tae nem válaszolt semmit, csak visszament a házba. Jungkook még mindig a kő előtt állt.

-Jungkook!!!- rohant ki a romok közül Tae. Szemében könnyek gyűltek a rémülettől.
-Ezt nézd! -Egy lapot nyomott Jungkook kezébe. A lap szélei el voltak szakadva, de a rajz még mindig látszódott. Egy barna hajú és szemű fiút ábrázolt, aki nagyon hasonlított Tae-hez. Alá volt írva: "Rajzolta: Jeon J."

-Na ne viccelj! -kacagott Kook. -Én lerajzoltalak téged, te meg engem. Csak én egy másik életben, te meg kicsi korodban. -Jungkook mostmár hahotázott.
-Ez nem vicces- hebegte rémülten Taehyung. -Ez nagyon ijesztő...
- Ne légy már ilyen negatív, Tae. Ez inkább titokzatos, mint ijesztő.
-A titokzatos is rémisztő.
-De ez inkább elképesztő. És gondolj arra, hogy milyen érdekes ez az egész. Ebben a házban laktunk, most meg újra találkoztunk. Ezért érezzük annyira erősen az empátiát.

-Hiszen ha jobban belegondolunk, nem is ismerjük egymást- meredt a rajzra Tae. -Vad idegenek voltunk, egészen addig, míg pár nap alatt meg nem ismertük egymást. Erre úgy összenőttünk, mintha mindigis együtt lettünk volna.
-De vedd figyelembe azt is, hogy mi együtt éltünk. Régen... Ki tudja milyen régen? Évekkel ezelőtt. De a kis kötelék megmaradt; a fonal, a láthatatlan cérnaszál, ami összeköt bennünket. Lényben, érzésekben és gondolatokban köt össze.

Taehyung nem hitt a szemének; felváltva nézegette a rajzot és a követ. Szerette a rejtélyeket, de ez az egy eset nagyon megrázó volt számára. Ott állt mellette az az ember, akivel állítólag együtt élt ebben a kis házban, még annak idején... De lehet ez csak egy elmélet és csak a sors ijesztegeti őt megint. Érdekes, hogy Jungkook egy csöppet sem fél, inkább humorosnak találja az egészet.

De ami a leghumorosabb az az, hogy kezdett esteledni és a fiúk még mindig a faluban ücsörögtek ahelyett, hogy hazamennének.

Akkor kaptak észbe mikor elértek a falu főterére.
-Hány óra van?- kérdezte Jungkook.
-Nem tudom, neked van órád.
-Van.. otthon...
Taehyung megforgatta szemeit.
-Ügyes vagy... Óra nélkül elindulni.
-Te is hozhattál volna- morgott Jungkook. -Most mindenért engem okolni...
-Én nem okoltalak semmiért.

Megint csend lett, mert Kook nem válaszolt vissza, csak leült egy padra, ami félig le volt égve.

-Milyen irányból jöttünk? -érdeklődött Jungkook, miközben elővette az iránytűt a táskából. -Északról vagy délről?
-Én tudjam?- kérdezett vissza Tae.
-Hát... Te laksz itt a közelben már mióta.
-De csak egy pár részét ismerem az erdőnek, nem az egészet. Te tudsz mindent.
-Ez most szarkazmus volt, vagy irónia?- utalt Kook az utolsó mondatra.
-Vedd, aminek akarod!
-Veszem is! Nem tudom miért lettél hirtelen ilyen mérges!
-Hogy ne lennék mérges, ha azt sem tudjuk hány óra van és hogy milyen égtájról jöttünk?
-Jól van... Azért mindenért nem kell bepánikolni. Ha nem akarunk elvesztődni az erdőben, akkor itt alszunk és reggel visszamegyünk az úton, ahol jöttünk.
-Itt aludni?
-Igen. És ha nem akarsz, felőlem haza is mehetsz!
-Jól van! Akkor hazamegyek!- csapta össze a tenyerét Tae és idegesen megfordult, hogy gyors léptekkel távozzon.
Már nem emlékezett pontosan, hogy melyik kanyargós utcán jutottak a főtérre, de nem is érdekelte ez őt. Csak ment előre, mint az ökör, makacsul, és inkább a félelem miatt sietett annyira... Végülis egyedül rémisztőbb volt egy ilyen elhagyatott helyen.

Egy kis idő múlva rá is jött erre...