•Empátia~Vkook•/Befejezett

•13. rész•

~Úgy érezte, muszáj lesz elmenjen egy sétára, hogy kiszellőzzön a feje. Eső után úgyis friss levegő van és Tae szeretett akkor az erdőben járkálni.~

Egyenesen a tóhoz vezetett útja. Hamar odaért, mert valamiért szedte a lábát. Valami arra ösztönözte, hogy siessen egy kicsit. Meg is értette, hogy miért.

A fa alatt Jungkook ült és láthatólag meg sem kottyant neki a vizes fű. Csak nézett a tó irányába és valamin nagyon törte a fejét.
Amint észrevette őt, Taehyung megrohamozta lépteit és Kookhoz sietett.

-Jungkook- szólította meg.
Kook felemelte fejét és a kíváncsi tekintettel ácsorgó fiúra nézett.
-Te meg mit keresel itt?-folytatta Tae.
-Jó, hogy jöttél. Pont most akartam haza indulni.
- Nézd meg, teljesen eláztál! Hát nem mentél haza? Vagy Lizához? Azt hittem hozzá mész...
-Nem... Nem mentem sehova. Ide jöttem és a fa alatt ülve néztem az esőt...
-Jungkook... -Tae egy gombócot érzett meg torkában. Ott helyben elsírta volna magát. Valamiért annyira sajnálta Jungkookot, pedig nem is tudta, hogy miért szomorú. Visszatartotta könnyeit, de az aggódástól hadarni kezdett:

-Kookie, gyere, menjünk haza... Öltözz át kérlek, hogy ne hűlj meg... És siessünk... Kérlek, gyere...
-Tae, nyugi. Elmegyünk hozzád, átöltözöm, eszünk és...
-És minden rendben lesz. De most gyere.

A fiúk gyorsan hazaértek. Amíg Jungkook lezuhanyozott és átöltözött, addig Tae megmelegítette az ételt és várakozva leült az asztalhoz. Szemét körbejáratta a szobán, és tekintete az egyik polcon álló könyvön akadt meg.

Tae odament és levette a könyvet, átlapozva azt. Egy kis boríték hullt ki a régi lapok közül. A fiú óvatosan felvette a borítékot és kinyitotta. Benne pár gyerekkori rajzát találta meg. Végignézte őket; egyiket a másik után.

Egyszercsak megállt a gyors szemléléssel és figyelmesen kezdte nézegetni az egyik kis firkálmányt. Egy fiú alakot ábrázolt. Tipikus gyerekrajz: egy kör a fej helyett, a test hanyagul összeállítva, kezek helyett kis körök. Csak a szem zöldes-barna színe és a fekete haj voltak, amik lekötötték Tae figyelmét.

Taehyung döbbenten állt pár percig a rajzlappal a kezében.
-Mi történt? -kérdezte Jungkook, aki akkor ment le a konyhába. Vizes fejét egy törülközővel szárítgatta. Tae mögé állt, úgy nézte meg ő is a különös rajzot.

-Öhm..- Taehyung csak ennyit tudott kinyögni a furcsa érzéstől, amit a rajz keltett benne és a zavartól, mert Jungkook a háta mögött állt, közvetlen közel hozzá.
-Ezt te rajzoltad?
Taehyung megborzongott Kook hangjától és a fiú közelségétől.
-Ki más?
-Mikor?
-Hát kisebb koromban... Nem is most- nevette el magát kínosan Tae.
-Persze- kacagott Kook is.- Nem is gondoltam arra ,hogy most. De azért ez elég érdekes... Ismertük mi egymást valaha? Talákoztunk már valahol?
-Nem tudom... Lehet egy előző életben... -nevetett hanyagul Tae.
-Mindenesetre hagyd meg ezt a rajzot. Hátha még akad efféle furcsaság.
-Jungkook, én kezdek félni...
-Mitől?
-Ettől az egésztől... Attól, hogy mennyire összefügg az élet, csak mi nem tudjuk.

A fiúk csendben megették az ételt. Taehyung a polcon hagyta a rajzot és felment Jungkookkal a szobába.
-És most? -érdeklődött Tae mikor leült az ágyra.
-És most ülünk.

-Jungkook, nem mondod el, hogy miért voltál szomorú?
-... Erről jut eszembe! Meg kell beszélnem veled egy dolgot.
-Amiért szomorú voltál?
-Nem, egy másikat.
Tae elcsüggedt, de nem mutatta ki, hanem türelmesen várta, hogy miről fog beszélni Kook.

-Azt akartam mondani, hogy mivel augusztus közepe van, szeretném, ha a fejedbe vésődne az, hogy el fogok menni a hónap végén.
-Hova? -Taehyung ijedten nézett Kookra.
-Vissza a városba. Hiszen csak nyaralni jöttünk ide a szüleimmel. Szeptember elején megkezdődik az egyetem.
-Oh... - Taehyung lelke megtelt mély keserűséggel és csalódottsággal. Imádta Jungkookot és rettentően fájt neki, hogy el kell majd tőle búcsúzzon... Ki tudja milyen hosszú időre megy el Kook...
-De addig még van egy kicsi, úgyhogy szeretném veled eltölteni a hátralévő időt.
-Jungkook...- suttogta Tae.- Én meg fogok nélküled halni... Én.. nagyon szeretlek... -Szemei megteltek könnyekkel és szomorúan megölelte barátját.
-Taehyung, Liza itt lesz, ő majd segít neked... Bármikor kérhetsz tőle bármit, mert szeret gondoskodni másokról.

Taehyung csak szorosabban ölelte Kookot és a fülébe súgva megkérdezte:
-Szeretsz, Jungkook...? Van értelme követnem a célomat és a kívánságomat..?
-Úgyis tudod, hogy úgy nem tudlak szeretni...
Taehyung úgy érezte, hogy összeroppant. Az eddigi reményekből és boldogságból összerakott lelki vár falai összecsuklottak és összedőltek, mint a kártyavár. Minden remény és eddigi öröm egyszerre röppent el. Tae teljesen üresnek érezte magát. Nem akart már célt, nem akart már semmit. Még meghalni sem akart. Már ő sem tudta mit akart. Nem akart semmit.

Eddig Jungkook jelentette számára a mindenséget. Felnézett rá, szerette őt tiszta szívéből, mindent megtett volna érte. Most meg elszállt minden reménye, egy csöppet sem hagyva maga után.

Taehyung keservesen sírni kezdett. Nem Jungkookot ölelte már, hanem a párnáját szorongatta. Nagyokat ordított belé sírás közben. Amit eddig kapott, az élet mind elvette tőle.
Nem is értette hogyan tudott eddig ilyen naiv lenni és váltig azt gondolni, hogy Jungkook is lehet szerelmes belé.

Kook csak nézte kis barátját, azt sem tudta mit csináljon, ezért inkább hagyta, hogy a fiú sírja ki magát. Egyszer úgyis szembesült volna a valósággal. Lehet később jobban fájt volna. Így még időben tisztázódtak a dolgok.

Taehyung mérges is volt, szomorú is. Már ő sem tudta pontosan melyik érzés jellemezte volna őt a legjobban.
Inkább az fájt neki, hogy le kellett mondjon Kookról. Nem szerethette, nem ölelgethette, nem csókolhatta többet. Tae úgy érezte, hogy elveszítette életének a szépségét és értelmét. Nem maradt más, csak egy üres lyuk, egy seb, ami csak jobban és jobban fájt.

Hogy miért fájt?... Azt nem tudhatjuk... Tae sem tudta, hogy miért szeretett belé ennyire Kookba... De mit is szeretett benne? A kedves szívét, az aggódó lelkét, a magatartását, vagy a mély hangját? Vagy azt a kellemes hatást, azt az érzést, amit Tae csak Jungkook közelében érzett...? Ezt sem tudhatjuk... Lehet Taehyung mindezeket szerette benne.

Vagy lehet csak a sors játszadozott vele, próbára tette lelkét és szívét, gondolkozását. Sajnos Tae teljesen elkerült a valóságtól, eltántorgott az álmok világába, ahol jól érezte magát. Szerette azt a ködöt, azt a bódító hatást, ami elbolondította őt akkoriban. De most felébredt. Az élet ébresztője szólt egy szörnyű hanggal, egy ijesztő rezgéssel, ami sírásra késztette Tae-t és az ő gyerekes, naiv lelkét.

De Taehyung nem tud felejteni...., csak elnyomni egy időre a szerelmet, ami aztán úgyis feltör pár nap, hét, hónap múlva. Sajnos ez a sors iróniája....

Sziasztok❤. Kicsit szomorú lett a rész. Tegnap este írtam meg és nem volt jó kedvem... De mindegy is...
Már tudom mivel fog folytatódni a könyv, mi lesz a vége, csak meg kell írjam... Szeretném, ha hosszabb lenne és nem 15 részes, de majd az is eldől...

Szép napot mindenkinek, köszönöm, hogy elolvastátok ❤❤🌺.