•Empátia~Vkook•/Befejezett

•16. rész•

~Végülis egyedül rémisztőbb volt egy ilyen elhagyatott helyen.
Egy kis idő múlva rá is jött erre... ~

Taehyung lassan haladt a köves úton. Néha meg-megállt, szétnézett, fülelt és megbizonyosodva arról, hogy senki sem leselkedik rá, folytatta útját. Fejében előtörtek a félelmetes gondolatok: valaki követi őt; egy árny kiugrik a bokorból és leszúrja őt. Tae félt hátranézni, de egy idő után már nem bírta és megfordult.

Már sötét volt és alig látszódtak a házak körvonalai. Taehyungnak még elemlámpája sem volt. Akkor bánta meg, hogy nem hallgatott Kookra, hanem ment a saját feje után. Visszafordulni nem akart, hogy ne valljon szégyent, előre menni meg nem volt mersze. Ezért csak megállt az út közepén és hallgatózni kezdett.

A tücskök halk ciripelése és a szú hangos recsegése megnyugtatták őt. Néha egy bagoly is kuvikkolt, ezzel jelezve, hogy övé az éjszakai terep. Egy kicsit elnyomódott a félelem. Az éjszakai természet nem is annyira ijesztő, inkább érdekes és rejtélyes.

A kalandvágy és az új helyek iránti felfedezés kedve töltötte be Tae lelkét. Lassú, óvatos léptekkel indult meg a feltáratlan felé, az újdonságok felé.

Mikor az út végéhez ért, egy hangos reccsenés hangzott fel. Taehyung megállt, megdermedve. Félt megfordulni, szíve hangosan kalapált. Mikor nem hallott több zajt, lassan körbefordult. Lába alatt megint felhangzott a ricsaj. Taehyung lenézett és megnyugodva felsóhajtott. Csak egy ágra lépett rá.

Tae befordult az egyik kisutcába. A távolban fényt látott, amitől egyből kérdések ezrei születtek agyában. Pozitív, negatív gondolatok lepték el.
"Tűz, ropog a tűz! Emberek vannak ott!"- Reszketve az izgalomtól Tae elindult a fény irányába.
Végül megtorpant... "De mi van, ha ezek rablók vagy gyilkosok?"
Aztán legyintett: "Oh, mindegy. Ha elkapnak, akkor szolgálni fogok nekik életem végéig... Inkább ez, mint egy sötét erdőben meghalni."

Ezekkel a gondolatokkal folytatta útját a fény irányába.
A fiú egy tágasabb utcára ért, ahol kisebb házak vették körül a füves részt, ahol égett a tűz. A tűz mellett, egy farönkön ült..

-Jungkook?!
-Taehyung! Hogy kerülsz ide? Amióta elmentél, aggódom érted és már arra gondoltam, hogy megkereslek.
Tae szégyenkezve lehajtotta a fejét:
-Bocsánat... Én vagyok a hibás. Összevesztem veled egy semmiségért... Hallgatnom kellett volna rád... Nem kellett volna elindulnom ilyen későn...
-Hála az égnek, hogy jól vagy- könnyebbült meg Kook. -Semmi baj, Tae. Ülj le ide és egyél. -Jungkook egy másik farönkre mutatott maga mellett.

A fiú helyet foglalt és nekifogott a maradék ételnek.
-Még enni is hagytál nekem.. Köszönöm szépen- hálálkodott Tae.
-Mintha éreztem volna, hogy vissza fogsz jönni. -kacagott Kook.
-De én nem direkt jöttem. Járkáltam az utcákon, erre ide értem. Ez a Jeon ház?
-Nem, az egy másik utcában van. Itt van egy kis füves rész, ahol majd aludhatunk.
-Mivel gyújtottál tüzet?
-Volt egy doboz gyufa a táskában.
-Értem.

A kis vacsora után a fiúk nem beszéltek, csak ültek és nézték a tüzet, ami narancsos lánggal lobogott, közben ropogtatva a fát és enyhe füstöt engedve.

Taehyung elgondolkozott az eddigi életén. Eszébe jutott minden szomorúság, amit átélt; minden szörnyűség, amit érzett. Utána Jungkook jutott eszébe. Hogy ő mennyire megszerette ezt a fiút! Pedig közben rengeteget sírt, próbálta legyőzni a féltékenységet, ami kaparta lelkét és nem hagyta őt nyugodni, meg a csalódást, ami marta belülről és csak bánatot okozott. De nem tudta elfelejteni, nem szeretni Kookot.

A jó emlékeket is felidézte. A sok nevetést, a mosolyt, amit Jungkook mindig az arcára csalt. Az örömöt, hogy vele lehet. És az elveszett reményeit is, amik kezdetben kellemes kívánságoknak tűntek, de utána késként döfködték Taehyung szívét.. Még nehéz volt elfogadnia ezeket a csapásokat, mert az érzések számára újak voltak...

A sok kegyetlenség után Tae mégis úgy érezte, hogy nem fogja sokáig bírni, ha Jungkook elmegy. A sok kavargó érzés nyugtalanná tette őt, ezért felállt, leült Kook mellé a farönkre és átölelte a fiú karját.
-Jungkook...
-Mondd.
-Még visszajössz? Még találkozunk...?
-Nem tudom, Tae... Nehéz évek következnek... Nem ígérek semmit.

Tae teljesen elkeseredett. Könnyes szemekkel nézett újra a tűzbe. A fény mostmár csípte a szemeit, de őt ez nem érdekelte.
"Hadd fájjon"-gondolta magában egy ideig.
Végül jobbnak látta elfordulni a tűztől.

Átölelte Kook nyakát és halkan sírni kezdett. Jungkook nem mondott semmit, csak együttérzően megsimogatta Tae hátát. Nem bírt kimondani semmit, mert ugyanolyan tehetetlen volt, mint a kis barátja.

Taehyung meg csak erősebben ölelte Kookot. Hasában egyre jobban érezte a bizsergést.
Ekkor belenézett Jungkook szemeibe. A zöldes szemek szürkének tűntek a sötétben, de egy ívben tükröződött a tűz bennük, ezzel egy narancsos árnyalatot is adva nekik.

Taehyung ráhajolt Kook ajkaira és egy mély szomorúsággal, szerinte utoljára lehelt csókot rájuk. Megint hibásnak érezte magát, amiért ennyire nem tudott ellenállni a vágyainak és folyton nekiesett barátjának.
Elmélyítette a csókot, azzal a reménnyel, hogy meg tud szabadulni legalább pár percre a rossz gondolatoktól. Ez valamennyire sikerült, mert a bizsergés erősödött, elnyomva a búskomorságot.

Jungkook hagyta magát, mert neki is kellemesnek tűnt az egész. Nem lökte el magától barátját, mert nem akarta elszomorítani őt.

Taehyung végül elengedte Jungkook ajkait és helyette kisebb puszikkal hintette be az arcát. Kook ezt is tűrte egy kis ideig, de mikor Tae már a nyakát csókolgatta, akkor gyöngéden eltolta magától.
Két kezébe fogta Tae fejét, szomorúan a barna szemébe nézett és azt sugallta, hogy "Nem lehet, TaeTae. Hiszen te is tudod."

Taehyung megint csak könnyezett és könyörgőn, enyhe csalódással tekintett Jungkookra. Érezte a törődést, a gyöngédséget, de szomorú volt, mert szerelmet nem érzékelt.
Megragadta Kook karját és magához szorítva azt nekidőlt neki a fiúnak.

Ezután mindketten a tűzbe néztek. Az izzó fa még mindig ropogott, csak mostmár kegyetlen, vörös lángokkal zsonglőrködve. Feldobta őket, a lángok meg szikrázva szétpriccoltak a sötétben, aztán elestek és besüllyedtek a földbe.

A fiúk dobogó szívvel és felperzselt lélekkel nézték a mutatványt. Mély szomorúságot éreztek, mert nem akartak megválni egymástól, akármilyen akadályok is álltak közöttük. Tae legtöbbször magát okolta a szerelem miatt, Jungkook pedig nem tudta mit tegyen, mert szerette Tae-t, de a szerelmet nem tudta viszonozni.

A tűz porrá égette a fát, ezzel együtt a fiúk jókedvét is... A lángok eltűntek, helyette sötétség borult a környékre. Jungkook elterült a hűvös füvön, Taehyung pedig szorosan hozzá bújt.

-Ne félj, Tae- mondta kedvesen Kook.
-Nem félek..... Melletted nem... -válaszolt a fiú, amire Jungkook csak felsóhajtott. -Jó éjszakát- szólalt meg Taehyung egy kisebb habozás után.
-Jó éjt. Álmodj szépeket.
Tae-nek újból bizseregni kezdett a hasa, ezért átölelte Kookot és amennyire csak tudott, hozzápréselődött.
-Te is álmodj szépeket- súgta barátja fülébe és arcát belefúrva Kook mellkasába, egy kis idő múlva elaludt.

Sziasztok❤🌺. Megint hamarabb meglettem a résszel, mint gondoltam. Remélem tetszett❤😌.