•Empátia~Vkook•/Befejezett

•11. rész•

Sziasztok❤. Tegnap este még azt hittem, hogy már soha nem fogom tudni folytatni ezt a könyvet, de végül ma erőt vettem magamon és megírtam.
Valamiért az a gondolat hajtott, hogy ma muszáj lesz befejeznem ezt a részt... És mostmár rájöttem, hogy miért 😅❤❤.

~Lassan hazaballagott, otthon lefeküdt az ágyára, Félix a szőnyegre és mindketten elszundítottak. Arra ébredtek, hogy Jungkook szólítgatja őket.~

-Szia- köszönt Tae.
-Szia... Hoztam neked ételt- Jungkook egy dobozt vett elő táskájából és némán átnyújtotta azt Tae-nek.
-Köszönöm. Megmelegítem és megesszük.
-Ezt neked hoztam. Én nem eszem belőle.
-Dehogynem. Neked is teszek belőle egy kicsit.
Jungkook nem tiltakozott tovább, ezért Taehyung lement a konyhába, ahol meglangyosította az ételt.

Evés közben mindkét fiú hallgatag volt. Tae látta, hogy Jungkook komor és nincsen jól, pont ezért akart valahogyan segíteni neki, csak éppen azt nem tudta, hogyan.

-Mesélj valamit... -mondta halkan Tae, reménykedve, hogy Jungkook elmondja mi nyomja a lelkét.
-Mit meséljek..? Nincs semmi újdonság...
-De akkor miért vagy szomorú?
-Nem vagyok szomorú.
Taehyung felsóhajtott, hiszen érezte, hogy ezzel nem megy sokra.

Most érezte úgy, hogy nem lesz könnyű megtenni, amit akart. Jungkook minden tőle telhetőt megtett Tae-ért. Most Taehyungon volna a sor. Csak ő nem tudta még kezelni az embereket. Nem tudta hogyan kell velük bánni. Csak érzékelni tudta, ösztönösen viselkedni, meg bevetni a dolgokat, amiket a könyvekben tanult.

-Akkor mesélj nekem a trópusi gyümölcsökről... -kérte meg Tae Jungkookot; ezzel próbálta elűzni a szomorúságot.
-Mit meséljek neked róluk?
-Melyik a kedvenced, milyeneket ismersz, melyiket kóstoltad, tudod-e hol termesztik őket?
-Kedvencem a mangó... És ettem is már... Városon van a boltokban... Persze ott nem marad meg az igazi ízük...
-És milyen íze van egy mangónak?
-Attól függ... Ha jól meg van érve, akkor édes, ha meg nem, akkor savanykás... Vagyis.. csak egy kicsit.
-És az ananásznak?
-Az ananász finom, édes,... de savanyú is.
-Édesen savanyú?
-Igen, valami olyasmi- mosolyodott el Jungkook.

Taehyung lelke repdesett az örömtől. Boldog lett, hogy sikerült legalább egy kicsit felvidítania a fiút.
-Mégis honnan került elő ez a téma?- kiváncsiskodott Kook.
-Csak úgy kérdeztem. Mivel én csak olvastam ezekről a pompás, zamatos, különleges ízű gyümölcsökről, de még nem kóstoltam őket. Egyszer szeretném érezni az ízüket.

•••••••••••••••••••••••••••••

A két fiú egész este beszélgetett a trópusi gyümölcsökről.
Jungkook jobb kedvre derült; Taehyung örült, hogy ő deríthette jobb kedvre a fiút, és nem Liza. Nem volt baja a lánnyal, csak féltékeny volt.

Végülis Tae akarta szeretni Jungkookot: érte megtenni mindent, érte tanulni, érte elviselni minden fájdalmat, őt felvidítani és érte élni.

De valamiért Taehyungban fellobbant az a szikrányi remény, hogy majd egyszer ők Kookkal szeretni fogják egymást. Szép remények voltak ezek...
Ez lett Tae legfőbb célja és kívánsága. Megtett volna bármit, hogy ez beteljesüljön. De sajnos túl előre szárnyalt...

Este Jungkook és Félix ott maradtak a faházban. Tae úgyis sokszor félt egyedül éjszakánként, ezért most jól fogott neki ez a kis társaság.

A fiúk kimentek és leültek egy nagy farönkre. A hűvös levegőn Tae fázni kezdett, ezért óvatosan Jungkookhoz bújt és átölelte karját. Kook hagyta a fiút, míg végül együtt néztek fel az égre, ahol távoli, titokzatos fénnyel ragyogtak a csillagok.

Egyszercsak egy hullócsillag tűnt fel az égen és zuhanni kezdett a semmibe.
-Nézd, hullócsillag! -mutatta Tae.
-Kívánjunk valamit- mondta Kook.

Taehyung jobban megölelte Kook karját és kívánt: "Örökre Jungkookkal akarok lenni és szeretni akarom őt." Ez inkább egy akaratként hangzott el Tae szívében, de a fiút ez nem érdekelte.

Jungkook is kívánt. De ki tudja mit..? Lehet azt, hogy Lizával boldog lehessen; lehet azt, hogy barátai jól legyenek; de lehet valami egészen másat... Lehet nem is kívánt semmit... Csak nézte továbbra is a lehulló csillagot.

Esik... Leesik... Leesik a Pokolba... Hova is kerülne, ha nem a Pokolba? Hiszen az esés sehogyan sem kapcsolódhat jóhoz... Ki tudja... Lehet a kívánságokkal megtöltött csillag belevágódik valamibe és szétrobban, mint egy bomba; a kívánságok kihullanak belőle... De lehet majd elrepülnek távoli földekre, egy-egy szikra hátán, mint a gyermekláncfű kis magocskái. Csak ezek lassabban... Az Űrben lassabban történik minden.
Lassabban jut el majd a szikra a kívánsággal a kijelölt helyre, mint a szél által felkapott magocska. Akkor teljesülne a kívánság... De csak akkor, ha ezek a szikrák megmenekülnek...

Taehyung nem ezen gondolkozott. Számára megint nem létezett valóság, meg az őt körülvevő természet. Csak Kook, csakis ő.
De vajon Jungkook kire, mire gondolt akkor?

A fiúk sokáig ültek ott, mindenki a maga gondolataiba merülve.
A szél megint játszott a fák lombjával: ujjaival cirógatta a leveleket, el-elrepült az ágak között, mindent felbolygatva. A csendben csak az ő nagy szája járt.

De a tücskök is rázendítettek. Ciripelő hangjuk messze hallatszódott. Most övéké volt a terep.
Néhány szentjánosbogár is táncra lebbent és kis fényükkel világították meg a fűszálakat.
Hasonlítottak a távolról világító csillagokra.

Igazi erdei zenebona támadt. De kellemes, erdei hangokkal. Még csak a tűz ropogó hangja hiányzott és akkor teljesen tábori hangulat lett volna.
Néhány szúnyog is előlopakodott és szemtelenül, éhesen szálltak rá a fiúkra, hogy feltöltődjenek a friss, édes vérrel.

Jungkook nem tűrte sokáig ezeket a banditákat, ezért megszólalt:
-Menjünk vissza a házba. Összecsípnek a szúnyogok.
-Rendben- egyezett bele Taehyung, pedig még szívesen ült volna Kookkal a csillagos ég alatt. De nem akart makacskodni. Azt akarta, hogy Kook jól érezze magát és szabadon választhassa azt, amit akar.

A fiúk bementek a házba, felmentek a szobába, rendre lezuhanyoztak és bebújtak az ágyba. Úgy feküdtek, mint múltkor: Taehyung kívül, Jungkook belül, egymásnak hátat fordítva.

Taehyung nagyon szeretett volna Kookhoz bújni, átölelni őt, pár csókot adni neki és a kellemes illatára elaludni.
De nem tehette..., mert Jungkook mást szeretett...

•••••••••••••••••••••••

Éjjel Taehyung arra ébredt, hogy befele van fordulva. Mikor Jungkookra nézett akkor látta, hogy a fiú is felé fordult álmában.
"Micsoda véletlen"- gondolta Taehyung és elmosolyodott.

Valamiért nem tudott aludni. Megint félni kezdett és nem mert hátrafordulni, hogy körbenézzen a szobában. Inkább Kookot nézte. Egy idő után elfelejtette, hogy fél, és csak bámulta a fiút, aki annyira angyalian aludt, hogy Taehyung félt levegőt venni, nehogy felébressze.

De egy kellemetlen érzés kerítette hatalmába az alvó angyalt, ezért szemei kipattantak és tekintete szembekerült a Tae-ével.

-Te meg miért nem alszol?- kérdezte álmosan barátját.
-Én...- Taehyung elpirult, de ezt Jungkook nem láthatta. - Én csak.. felébredtem és nem tudtam visszaaludni...
-Értem... Én megéreztem, hogy nézel, ezért ébredtem fel...
-Oh... Elnézést... -jött zavarba Tae.
-Nem baj... De hogy kerültünk mi egymással szembe?
-Egy "csoda" folytán... - nevetett kínosan Taehyung.
-Jah.. Már semmin sem csodálkozunk, ugye Tae?- nevetett Jungkook is álmatagon.
-Igen- mosolyodott el a fiú.

-De most aludjunk...
-Jungkook... -kezdte halkan Tae.
-Mondd.
-Átölelhetlek...? Mert.. félek... a sötétben...
-Rendben. Ölelj át, de aztán aludj.

Taehyungnak felcsillant a szeme és átrakta kezét Kook derekán. Hozzábújt és amilyen erősen csak tudta, megölelte szeretett barátját. Addig simogatta Jungkook hátát, amíg el nem nyomta őt a mély, kellemes álom.
Kook megvárta az egyenletes szuszogást és akkor ő is behunyta szemét és megsimogatva Tae barna haját visszaaludt.