Ennyi lenne az élet?

Vége

Nick szemszöge:

Ma délután megölöm magam. És ez már biztos. Egy emeletes ház tetejéről fogok leugrani.

Most éppen reggel kilenc óra múlt pár percel. Megkértem a családomat, hogy ma reggel együnk együtt. Végtére ez az utolsó velük töltött órám. Reggelem. Napom.

Akárhogy is mondjuk fáj. Rettentően fáj. De annál semmi  sem fáj jobban amit Maya magával tett miattam. Az állítólagos szerelme miatt. A legjobb barátja miatt. 

                               ●●●

Három óra van. Hatra tervezem a halálom. Ugyanis hatkor halt meg az én Maya-m is. Nagyon jó belegondolni, hogy pár óra múlva láthatom az a csodás szemét. A szép, hullyámos haját. Újra megérinthetem. És ami felülmúlhatatlan, újra megcsókolhatom.

                               ●●●

A tetőn állok. Lenézek a mélybe. Mély levegőt veszek és próbálok elrugaszkodni de nem megy. Élni akarok. De nem tehetem. Vagy mégis?

Maya. Nem élhetek. Újra látnom kell őt. Meg akarom csókolni.

Behajlítom  a térdem, majd kinyújtom. Előre dőlök. A lábam elválik a betontól és zuhanok. De én nem így érzem. Sokkal inkább repülök. És azt érzem ha leérek sokkal boldogabb "élet" vár.

A zuhanás abbamarad. Leértem. Ez volt az utolsó gondolatom. Majd a második Maya volt.

Itt vagyok a mennyben. Üdvözöltem mindenkit de Mayat sehol nem láttam. A padon észrevettem egy lányt nekem háttal ülve.

Kicsit közelebb mentem, hogy jobban lássam. Maya volt az. Már abból a csodaszép barna hajából megismertem.

A háta mögül való neszelésre megfordult és a szemembe nézett. Ki volt sírva a szeme. Egy pár percig nézett. Aztán felállt és elkezdett felém rohanni.

Odarohant hozzám és olyan szorosan megölelt, hogy ha akartam volna se tudtam volna elengedni. De nem akartam. Örökké ölelni akarom őt.

                          ~VÉGE~