A révész lánya

1. Stygian

- Elmentem apa! - Kapom fel a mély barna evezőmet az ajtó melletti faltól, pont apa evezője mellől.

- Ma mit tervezel Cassy? - Kérdezi apám, mire felé fordulok és elmosolyodok. Ő is éppen most készült el a mai napra. Már nem áll összevissza a vöröses fekete haja, mint minden reggel, mikor kikel az ágyból, már felvette a sötét fekete köpenyét az amúgy egyszerű ruhájára, amiből semmi se látszik ki a nagy köpeny alól, sőt még a csizmáját is felvette, úgyhogy ő is biztos pár pillanat múlva indul.

- Meglátogatom Kerberoszt! - Mondom mosolyogva.

- Nem a lányokkal akartatok valahova elmenni? - Lepődik meg, ahogy mellém lép és kézbe veszi az evezőjét.

- Úgy volt, de most szóltak Med pikkelyén keresztül, hogy Nyx néni befogta őket kitakarítani az Éjpalotát, úgyhogy mással foglalom el magam. - Vonom meg a vállam.

- Értem. - Biccent egyet apa. - Vigyázz nekem a Styxön! - Néz rám komolyan, majd ad egy puszit a hajamra.

- Persze, hogy vigyázok! - Nevetem, ahogy intek egyet neki és a saját kis csónakomhoz lépek. - Vacsorára itthon leszek! - Kiáltom még vissza apának, mielőtt elindulok felfelé a Styx folyón.  Miközben evezek látom magamat a folyóvizén.

Hosszú vöröses fekete hajam, amit apától örököltem be van fonva, most nincs rajtam a révész köpeny, így csak az átlagos ruháim látszanak. Egy vöröses ujjatlan felső, ami a mellkasomon ki van vágva, így jól látszik a szövetdarab, amin a számomra legértékesebb tárgyat tartom. A jobb felkaromon egy karperec csillog, amit még a bácsikámtól kaptam. A sötétkék nadrágom a térdemhez közeledve folyamatosan tágul, de a térdem alatt össze van kötve, hogy ne lebegjen össze-vissza. A derekamon vastag sárga anyag van körbe kötve, ami a bal oldalamon kicsit lelóg.

A meztelen talpam és a bokáimon díszelgő arany karikák, amiket a két csapat nagynéném adott, már nem látszanak a hajóm oldalától. Összességében elmondható, hogy furcsa látvány vagyok, de itt lenn Hádészban nincs senki aki ne lenne furcsa a maga módján. Ahogy evezek elnézek a bal oldalam felé Elysium mezejei és Persephone úrnő kertjei ott terülnek el a folyó partján.

- Lehet, hogy megint mennünk kellene szüretelni a lányokkal. - Jegyzem meg magamnak, mikor meglátom, hogy a fákon százával csüngnek a gyümölcsök. Hamarosan megérkezem a Styx mocsarához és ott is ahhoz a helyhez, ahol a Kerberosz szokott pihenni és figyelni nehogy valaki átszökjön a mocsáron, viszont most a kutyának hűlt helye van.

- Hova lett? - Kérdezem meglepetten, ahogy kikötök a csónakommal. Pár percig csak járkálok a parton, mikor hangos trappolás töri meg az Alvilág csendjét és fél perc múlva a földön fekszem felettem pedig három kutyafej nyújtogatja a nyelvét. - Szia Kerberosz! - Mondom mosolyogva, ahogy megvakargatom mind a három fején a füle tövét.

- Jól van nagyfiú, most már leszállhatsz rólam. - Nevetem, mikor a kutya végignyalja az arcomat. Miután engedi, hogy felálljak elkezd a mocsár felé tolni a fejével. - Mi történt? Azt akarod, hogy veled menjek? - Kérdezem komolyan nézve az állatra, aki bólogat és elindul előttem, de olyan gyorsan megy, hogy futnom kell utána.

- Kerberosz! Nem bírok ilyen gyorsan menni! - Kiáltok rá, mire megáll és lefekszik a földre, én tágra nyílt szemekkel nézek rá, de mikor megmordul azonnal felülök a hátára. - Mégis mi a Kronosz bűzlő talpa történt, hogy engeded, hogy a hátadra üljek? - Tudakolom a kutyától, akiről tudni kell, hogy utálja, ha a hátára ülnek. Viszont mivel nem tud válaszolni, így a kérdésem továbbra is kérdés marad. Hosszú percek múlva a pokoli lény megáll és lefekszik, hogy leszálljak róla, amit meg is teszek.

- Na, most hova? - Nézek rá kíváncsian, de a fülemet hirtelen kiáltás hangja üti meg. Nem is gondolkodom, amikor elindulok a hang felé. Mikor megtalálom a forrását, azonnal cselekszem is. Egy élő ember van a mocsárban és kis híján el is süllyedt már. Megkapaszkodom egy ágban és kinyújtom felé a kezem.

- Fogd meg! - Kiáltom, mivel elérem, hogy rám nézzen és úgy kapjon a kezemért, mintha az élete múlna rajta. - Kihúzlak, csak próbáld meg felnyomni magad! - Utasítom, ahogy visszahúzom magam a szilárd partra és magammal rántom az idegent is, aki nyakig sárosan mászik ki a mocsárból.

- Köszönöm! Megmentetted az életemet! - Néz rám hálálkodva, én csak elmosolyodok és legyintek egyet.

- Ugyan nem tesz semmit! - Kuncogom, majd végig nézek rajta és a kezemmel lazán intek egyet felé, mire a ruhájára ragadt sárból az összes víz eltűnik és a kezem mozdulatát követve visszazuhan a mocsárba. - Így könnyebb lesz leszedni a koszt. - Nézek a férfire kedvesen.

A látványtól viszont megint kuncoghatnékom lesz. Tátott szájjal áll előttem, hosszú fehér haját most már nem csúfítja el a sár, de a ruhája még mindig teljesen homokos, de azért látom a kék két árnyalatában pompázó felsőt és a szintén kék, de valaha türkizkék nadrágot, a vállán vörös kabát pihen, ami a bokájáig leér.

- Nimfa vagy? - Kérdezi meglepetten, mire kitörik belőlem a nevetés.

- Ugyan, dehogy! - Rázom meg a fejem. - Halhatatlan vagyok. - Mondom ki egyszerűen a fajomat, ami az istenek alatt, de az összes többi faj felett áll. - Mondd csak mit keres egy magadfajta isten a Stygianban?

- Honnan tudtad, hogy isten vagyok? - Lepődik meg, mire kuncogni kezdek.

- Ők az egyetlenek, akik vannak olyan ostobák, hogy betegyék a lábuk a Stygianba és olyan részére menjenek, amire nem kellene. - Kuncogom. - Mellesleg Cassy vagyok! - Nyújtom ki a kezem felé.

- Cassy? Ez minek a rövidítése! - Erre komolyan nézek rá.

- Ahhoz még nem ismersz eléggé, hogy elmondjam. - Válaszolok.

- Miért? - Pislog lassan felemelve a kezét.

- Ha tudnád ki vagyok, már nem beszélnél velem. Ez nálam ilyen szabály, az első találkozás végéig nem mondom el a nevem. Cserébe a másiknak se kell elmondania a nevét. - Magyarázom, mire megfogja a kezem és megrázza.

- Des vagyok! - Mutatkozik be, én pedig elmosolyodok.

- Örülök, hogy megismertelek! - Mosolygom rá. - Na mondd, hova akartál eredetileg menni? - Tudakolom.

- Megnézni a lidérceket. - Erre elnevetem magam.

- Bocsi, de teljesen rossz irányba jöttél. - Mentegetőzöm. - Elviszlek, ha szeretnéd, nehogy nekem eltévedj megint. - Kacsintok rá, ő pedig hálásan pillant rám.

- Jó lenne. - Mondja, mire elfordulok és füttyentek egyet.

- Kerberosz! - Kiáltom el magam, mire a kutya meg is jelenik mellettem. - Van kedved elkísérni engem és Dest lidércnézőbe? - Kérdezem, elérve, hogy a kutya megnyalja háromszor is az arcomat. - Ezt igennek veszem. - Nevetem, ahogy a férfihez fordulok, aki tágra nyílt szemekkel és tátott szájjal néz rám.

- Hogy tudod kezelni? - Mutat Kerberoszra, mire én megvakarom a kutya fülét.

- Ahogy minden mást is, nem szabad szörnyként kezelni! - Vonom meg a vállam, majd elindulok a moirák hegye felé. - Jössz, vagy itt akarsz maradni? - Nézek vissza a férfire, aki azonnal megindul utánam.