A révész lánya

3. A moirák

Des POV

Izgatottan keltem reggel, tegnap óta folyamatosan úgy érzem magam, mint már régen nem. Mintha a nővérem fia már megint játszott volna, de kicsit se bánom. Az a lány... Teljesen elkápráztatott, első pillantásra szerelem volt. A vörös haj, az arany szemek, annyira emlékeztetnek valakire, de nem tudom kire, viszont nem is számít, amíg vele lehetek, amíg megismerhetem. Így olyan gyorsan öltöztem fel, ahogy még soha és szinte rohantam ki a palotából, persze diszkréten.

- Te meg hová mész már megint Des? - Hallok meg a hátam mögül egy komoly hangot, mire földbe gyökerezik a lábam, és lassan hátra nézek, hogy meglássam a vörös hajú és kék szemű férfit.

- Találkozóm van Than! - Mosolygom rá ártatlanul, neki pedig kitágulnak a szemei.

- Megint úgy nézel! Ez mikor történt?! Nem azt mondtad, hogy soha többé? - Teszi csípőre a kezét, én meg elfordítom a tekintetem.

- Tegnap! Megmentette az életem és igen azt mondtam, de... Ez ellen nem lehet harcolni. Tudod, hogy még őfelségének a nagy jövendőlátónak se sikerült. - Suttogom magam elé.

- Tartom a frontot! Menj, nehogy elkéss! - Mosolyog rám a férfi, mikor meglepetten felnézek rá.

- Köszönöm, Than! - Szalad fel a mosoly az arcomra, majd elfordulok és folytatom az utam Kerberosz pihenőjéhez. A kutya, ahogy kell neki ott ül és nézi a mocsarat. - Szia csöppség! - Simogatom meg a hátát, az állat felém fordul és megnyalja az arcom. - Cassy itt van már? - Kérdezem tőle és már éppen elkezdi rázni a fejét, mikor nem is olyan messziről meghallom azt a csilingelő, édes hangot.

- Itt vagyok! Helló Des! Hát szia, Kerberosz! - Vakargatja meg a kutya minden fején a fülét, majd rám néz. - Készen állsz a legszebb kilátásra, amit valaha láttál? - A mosolya teljesen megbabonáz és nagyon vissza kell magam fognom, hogy ne tegyek hülyeséget.

- Készen vagyok! Merre megyünk? - Kérdezem, mire kuncogni kezd és int, hogy kövessem. Hátulról nézem őt, ahogy a ruha mozog körülötte, ahogy leng a haja, a kecses lépteit, mint egy nimfa, hiszen még cipőt se hord. Annyira belemerülök a látványba, hogy majdnem neki megyek, mikor megáll.

- Itt is vagyunk! Első állomás! - Mosolyog rám, majd egy a folyón ringatózó csónakra mutat. - Beszállás! És nem nyúlkálunk ki a hajóból! - Kacsint rám, én pedig egy kicsit idegesen lépek a hajóba. Senki se szeret Hádészban a folyókon utazni, bármikor olyan helyzetbe kerülhet, amit nem akar. Figyelem, ahogy Cassy is beszáll, majd kézbe veszi az evezőt.

- Kellemes utat élvezd a kilátást. Ha bármi kérdésed van nyugodtan szólj. - Kuncogja, ahogy hátat fordít nekem és elkezd evezni.

Én pedig kitátom a számat, olyan könnyedek a mozdulatai, mintha mindig is ezt csinálta volna. Ekkor hirtelen leesik a dolog és fájdalmasat koppan a szívemben. Vörös haj, arany szemek, olyan könnyeden mozogni a folyón, mint senki. Ez a lány! Ő Charon lánya! Meg kell kapaszkodnom a kis padban, amin ülök, ahogy elmémbe beszivárog egy kép. A révész, kisírt szemekkel, haragtól lángoló tekintettel, egy pólyással a kezében.

- Soha! Soha ne merjetek a lányom közelébe jönni! Soha! Különben teszek róla, hogy egyenes utatok legyen a Tartatoszba! - Még most is feláll a szőr a hátamon és kiráz a hideg az emléktől. Nagyokat pislogok, hogy magamhoz térjek, végül mikor már nem a révészt látom magam előtt, hanem a lányt nagyot nyelek. Elvesztem! Engem a Tartaroszba fog hajítani az apja! Én... Én beleszerettem a lányába.

- Itt is vagyunk! Készen vagy egy kis túrára Des! - Fordul felém Cassy szemében őszinte játékossággal, ami eléri, hogy elhalványodjanak a szomorú gondolatok. A parton áll és felém nyújtja a kezét.