A révész lánya

5. A révész

Köpennyel a vállamon lépek ki a házunk ajtaján, a csajos napom utáni reggel.

- Este jövök apa! - Kiáltok vissza mosolyogva, ahogy apa csónakjához lépek és fejemre húzva a csuklyám elkezdek evezni a folyón.

Már messziről látom a lelkek tömegét és nagyot kell erre fújnom. Hosszú napom lesz az is biztos. Ráadásul ezek nem tudnak udvariasak lenni egymással. Aztán azokról ne is beszéljünk, akik azt hiszik, hogy ingyen van a menet. Végül odaérek a folyó parthoz, ahol mindig kikötünk, a lelkek azonnal megrohamoznak, én azonban a dokk fájához verem a lapátomat, mire mind megállnak. Nem emelem magasra a fejem, nem kell látniuk, hogy nem apa van itt, ha így tartom a fejem csak a szemem villog ki a csuklya alól.

- Egyessével! - Mondom és ajkaimra mosoly szalad, mikor látom a rettegést a szemekben. Szóval sikerült apa hangszínét megütnöm. Egy lélek lassan előrébb lép. Én kinyújtom a kezem. - A fizetséget! - Adom ki a parancsot nyugodtan, mire a kezembe pottyan egy arany tallér, én azonnal zsebre teszem a pénzt és a csónak felé biccentek. Mikor a lélek elhelyezkedik a ladikba, a többi lélekhez fordulok. - A következőt! - Suttogom azon a hátborzongató hangomon. És ez így megy tovább egészen addig, amíg a hajó meg nem telik.

Ekkor én is beszállok és elindulok a Styxön, fel addig a helyig, ahol le kell tenni a lelkeket, hogy folytassák az útjukat a bírák elé. Utána pedig visszamegyek a folyón, hogy megint megtöltsem a hajómat lelkekkel és ezt folytatom vég nélkül. Egészen addig, amíg egyszer mikor elindulnék fel a Styxön meg nem látok a lelkek között egy magas vörös hajú férfit, aki vigyorogva közelít felém. Meg se várom, hogy elérjen, a lapátom a hajónak támasztom és odafutok hozzá, hogy a nyakába ugorjak, mire a fejemről lerepül a csuklya.

- Alastor bácsi! - Sikítom boldogan, megszorongatva a nagybátyámat.

- Szia Cassy! - Ölel vissza a férfi. - Hogy vagy? - Enged el végül.

- El se hiszed milyen jól! - Vigyorgom oldalra döntve a fejem.

- Ezt nagy örömmel hallom! Amúgy a lányok üzenik, hogy a következő héten valamikor beugorhatnál hozzánk a barátnőiddel. Márha nekik is van hozzá kedvük. Valami kincsvadászatról is makogtak. - Vakarja meg a halántékát, majd vállat von. - Tudom is én mit akarnak?! A korral egyre kiszámíthatatlanabbak! - Legyint, én meg kuncogni kezdek. - Ma te vagy munkában? - Biccent a csónak felé.

- Igen! Ma az a nap van. Apa otthon maradt. Ha gondolod látogasd meg. Nekem még van itt egy kis dolgom! - Intek a hátam mögé.

- Akkor hagylak is dolgozni, Cassy! Jövőhéten találkozunk! - Ad egy puszit az arcomra, majd elindul a folyó mellett, a házunk felé. Én megrázom a fejem és visszatérek a feladatomhoz, még közel se vagyok a nap végéhez.

Alastor POV

Mosolyogva megyek el Charon házához, legalább addig nézzek ki úgy mintha semmi gond se lenne, amíg el nem érem a helyet. Az ajtó elé érve nem is kopogok, csak egyszerűen benyitok. A központi szobában senki sincs, de azonnal meghallom a sírás ismerős hangját az egyik szobából. Nyugodtan nyitok be a szobába, ahol a kis asztalra dőlve egy kép előtt sír az alvilág révésze. Szó nélkül lépek oda hozzá és teszem vállára a kezemet. Azonnal felkapja a fejét és könnyes szemekkel néz rám.

- Alastor! - Suttogja, sírós hangon.

- Még mindig hiányzik? - Kérdezem, ő visszafordul a képhez, amit kézbe vesz és megsimogatja.

- Minden nap. - Válaszolja, olyan halkan, hogy szinte alig hallom.

- Nem gondolod, hogy itt lenne az ideje, hogy mesélj Cassynek róla? - Kérdezem óvatosan, ő azonban felkapja a fejét.

- Nem! Nem kell tudnia! Kérlek, Alastor! Még nem állok rá ké... - Itt benne ragad a szó, látom, hogy nem engem néz, hanem az ablakon ki, de én nem látok senkit odakinn. - Nem állok rá készen Alastor! Még mindig fáj! - Felyezi be végül, a fejét rázva.

- Hozzak valamit? - Ajánlom fel neki végül.

- Egy kis alkohol nem ártana. - Mosolyog fel rám, én meg biccentek egyet.

- Mindjárt itt vagyok! - Fordulok ki a szobából, hogy hozzak egy kis alkoholt, most inni fogunk. Ilyenkor mindig azt csináljuk. Én vagyok az egyetlen, akire ilyenkor támaszkodhat. Mint legjobb barátja, kötelességemnek érzem, hogy segítsek neki, ahogy tudok, mégha csak ennyit tudok is neki segíteni.

Des POV

- Nem akarok több jelentést Than! Elegem van! Elegem! Én, a barátnőmet akarom! - Mondom nyafogva, ahogy ráborulok az asztalomra.

- Nem érdekel mit akarsz! Ha a hétvégén szabad akarsz lenni, hogy a hölgyikével legyél, akkor igen is átnézed a többi jelentést is! - Hallom meg a férfi hangját, de válaszul csak nyöszörgöm neki. - Rendben abba hagyhatod! - Mondja, mire lelkesen felkapom a fejem, arca láttán viszont lelohad a mosolyom. Az a gonosz vigyor nem jelent jót. - Megjött a levélhordó! - Lép ki a szobából, az ajtóban pedig fél perc múlva megjelenik egy szőke hajkorona, alatta kék szemekkel.

- Helló Hermész! - Fintorodom el. - Mi járatban erre? - Teszem fel a kérdést. - Ha emlékezetem nem csal, a múlt héten is voltál itt! - Dőlök hátra a székemben és fonom össze magam elött a kezeimet.

- Csak beugrottam. Tudod a fentiek kezdenek kicsit unalmasak lenni. Héra már megint összekapott őviharságával, Demeter meg Persephone úgy döntöttek rámásznak Hestiára, úgyhogy most együtt járják a földeket. Ares, meg Aphrodite megint összefeküdtek, Hephaisztosz meg megint féltékeny. Csak a szokásos. Úgyhogy reméltem legalább nálad van valami újdonság! - Ül fel az asztalomra.

- Akkor akár mehetsz is! Itt nincs semmi, ami érdekelhetne. - Forgatom meg a szemem, és igyekszem elrejteni a tekintetemből, hogy a gondolataim visszavándoroltak Cassyre. A mosolyára, az illatára, a mozdulataira, ahogy a csípője ring, mikor evez.

- Ismerem ezt a nézést! - Hermész hirtelen megszólalására pislogok egyet, mire felfogom, hogy az isten az arcomba hajolt. - Csak nem szerelmes vagy? - Kérdezi csillogó szemekkel. Erre én azonnal talpra állok és elfordulok tőle, ahogy az ablakhoz lépek.

- Dehogy! Ne viccelödj! - Rázom meg a fejem.

- Nem versz át, Hadész! Két évszázadig pesztráltam Aphrodite fiacskáját. Felismerem, ha valakit meglő! - Hallom meg a hangját. - Szóval? Eltalált? - Kérdezi sokkal kedvesebb hangon. Én pedig hatalmasat fújok.

- Egyenesen a szívem közepébe! - Hunyom le a szemem, mikor is megérzek egy kezet a vállamon, ami bíztatón megszorít. Azonnal a tulajdonosra nézek. Legnagyobb meglepetésemre Hermész áll mellettem és olyan őszintén mosolyog rám, mint már nagyon régen.

- Örülök, hogy végre megint boldog vagy, Hadész! Már kezdtem aggódni, hogy úgy végzed, mint én! - Látom a tekintetében a fájdalmat, mire sajnálkozón nézek rá.

- Nem akartalak emlékeztetni a szerelmedre! - Mondom halkan, nem tudom mi történt pontosan, de azt mindenki tudja az istenek között, hogy Hermész már nagyon régen nem volt szerelmes, azóta, hogy elvesztette azt, akit igazán szeretett.

- Ugyan! Rá se ránts! Inkább mesélj! Milyen az a szerencsés lélek, aki elcsavarta a fejed? - Mosolyog rám, ahogy a karomnál fogva a kanapé felé rángat. Azt hiszem nem menekülök meg előle, de legalább most kimondhatom magamból a gondolataim. Ha valakinél, akkor Hermésznél biztonságban lesznek a gondolataim.