Through the dark [H.S.]

6. Rész

Sziasztok! Viszonylag hamar hoztam az új részt. Remélhetőleg elnyeri a tetszéseteket! Őszintén szólva jól esnének a kommentek, de az előző részekhez nem kaptam. :(  Na mindegy. Köszönöm a csillag bigyókat és az oldalmegjelenitéseket! :D

Jó olvasást!

Egy hatalmas csörömpölésre keltem. Gyorsan felkeltem az ágyból, szememet párszor megtöröltem mivel alig láttam valamit. Ajtómhoz sétáltam, a kilincs zárát lassan és csöndesen kinyitottam. A szobámból kilépve, Pezz szobájához futottam. Nincs a szobájában – állapítottam meg. Elindultam a nappali felé, elértem a szoba közepét. Teljes sötétségben tekintettem végig a szobában. Megakadt szemem a terasz felöli ablakon, betörték. Szemem előtt lejátszódott, ami ma történt. Amikor megvágott, amikor szorításai majdnem eltörték a csontjaimat, és amikor szemérmetlen módon vette el tőlem a szüzességem. Niall, már a neve hallatán is elkezdenek remegni az ujjaim. Rohantam volna a telefonomért, hogy hívjak segítséget, de hátulról elkapott egy kéz és egy hirtelen mozdulattal földre terített. A hátamon landoltam, ami nagyon fájt, mivel ott is hagyott pár vágást. Egy jól irányzott mozdulattal keze az arcomon csattant.

-ÁÁÁ! – ordítottam. Újra rám tört a zokogás. – Hagyj békén! – kapálóztam, ahogyan bírtam, de lábaimra ült és kezeimet a fejem fölé szorította.

-Most rá fogsz jönni, hogy mit kapsz akkor, ha elszöksz, ribanc! – mondta fennhangon és kezét újra az arcomhoz vágta. Szabad kezével a nyakamhoz nyúlt és erősen megszorongatta. Fejem valószínűleg már lila és kék színekben pompáznak. A levegő számomra már ismeretlen volt. Hirtelen minden elsötétült látni már nem láttam, viszont hallottam mindent. Keze eltűnt a nyakam körül és testével felkelt rólam.

-Szia drágaságom! – hallottam, ahogyan még jobban széttöri az ablakot és elmegy. Hallottam a lépéseket, amelyek nekem a megnyugvást jelentették. Úgy három órája fekszem itt és nem tudok megmozdulni, egyszerűen nem megy, de érzem a fájdalmat és még hallok is. Egyszer csak az ajtó csapódására lettem figyelmes és az követő léptek zajára. Perrie hazajött.

-Jesszusom Sage! Mi történt? – nem tudtam választ adni, de sokat mesélhettem volna neki. Hallottam a telefonja pityegését, ahogy beüti a számokat. Valakit felhívott, valószínűleg kihívta a mentőket. Nem sokkal később az állításom beigazolódott, amikor megcsapta fülemet a jellegzetes sziréna. A mentősök nem tétlenkedtek, gyorsan a járműbe raktak a hordágyon. Pezz velem jött a mentővel. Folyton kérdezte őket, hogy fel fogok-e épülni vagy, hogy jobban vagyok-e már. 5 perc alatt ott voltunk a korháznál, kiszedtek a kocsiból és már robogtak is velem a kórházi folyosókon.

-Vigyék az 1. műtőbe! – kiabált az egyik orvos. Mire észbe kaptam már megéreztem a szúrást a karomban, ami az altatót adagolta. Lassacskán már hallani sem hallottam semmit.

…

Egy piszkos fehér és halványzöld színű korteremben ébredtem. A tipikus „kórház szag” fogadott, amitől egy egészséges ember is megbetegszik. Egyedül vagyok a szobában, nem fekszik senki a mellettem lévő ágyon. A nap halványan besüt reluxa mögül, ezzel megvilágítva az egész szobát. Lassacskán, kezeimmel tartva magam felültem az ágyon és egy mozdulattal kicsúsztattam kórlapomat a helyéről. Nem volt rajta semmi említésre méltó, csak csupa orvosi kriksz-kraksz. Emlegetett szamár. Az orvosom egy 20-as éveiben járó „férfi”, aki rendkívül mosolygós, ami egy kórházba nagyon is kell.

-Jó reggelt! Hogy van… - gyorsan lenézte a kórlapomról a nevem – Sage?

-Egészen jól, köszönöm. – villantottam meg fehér fogsorom.

-Ez remek hír. – mondta hatalmas lelkesedéssel. – Akkor, ha jók az eredmények, akár ma el is mehet.

-Csodás. – Elvégzett néhány vizsgálatot, amik jó eredményekkel társultak, szóval mehetek haza. Éppen mikor kezdtem összepakolni a – azt a „tömérdek” – cuccaimat, Pezz berohant és a nyakamba ugrott, nagy meglepetésemre követte őt egy másik személy is. Aki miatt egy hatalmasat dobbant a szívem. Harry.

-Szia babám! Hogy vagy? Jól vagy? Mi történt? Bántottak? Betörők? Bérgyilkosok? Gyilkos bohócok? – sorolta kérdéseit mikor már abba hagyta fojtogatásomat.

-Szia! Először is jól vagyok, másodszor majd otthon mesélek, harmadszor, szia Harry, negyedszer gyilkos bohócok? Komolyan?

-Szia! – intett hátulról egyet a fürtös.

-Előfordulhatnak.

-Nem bántásból, de miért vagytok itt?

-Én veled jöttem és itt is maradtam veled, de mivel unatkoztam ezért felhívtam először Niall-t, hogy jöjjön ide, mert elmeséltem mi is történt. Aztán azt mondta, hogy nagyon sajnálja, de nem ér rá, de azt mondta, hogy majd meglátogat. Ezek után pedig hívtam Harry-t, hogy jöjjön be és ezért most itt van.  – Nem tudom, hogy ezt mégis, hogy bírja ki. Egész végig csak beszél és beszél, közben pedig nem vesz levegőt. Ő egy varázsló. Jól van még hat a nyugtató és az altató hatása. – Ja, már kérdezni akartam, hogy alakult a randid Niall-el? – kérdezte, mire a mögötte álló göndörke kiköpte a forró kávéját, amit az előbb vásárolt.

-Jól vagy? – kérdeztem hatalmas aggodalommal.

-Te komolyan elmentél vele randizni? – borult ki.

-Igen elmentem és meg is bántam, de ez lényegtelen.

-Nem sikerült jól? – kérdezte a barátnőm.

-Mondhatjuk úgy is. – és most tört el bennem valami. Legszívesebben földre rogytam volna és elkezdtem volna sírni, de nem tehetem, mert akkor elkezdenének kérdezősködni. Ezt a titkot nem mondhatom el senkinek.

-Én mindjárt jövök, csak kimegyek friss levegőt szívni. – ezzel távozott a szobából Harry. Szomorúan figyeltem alakját, ahogyan elhalad a kórtermet a folyosótól elválasztó üvegablak mellett.

-Ez most egy féltékenységi jelenet volt? – esett le az én szőke barátnőmnek a helyzet. – Ez a srác odáig van érted. – váltott nagyon komoly hangnemre. – Ő más, mint a többi. Ne szalaszd el! – ezzel a záró mondattal ő is távozott.