Through the dark [H.S.]

12. Rész

Sziasztok! 

Rászántam magam, hogy tovább írjam a történetet. Nagy nehézségemre esett, mert sajnos nem nagyon van ihletem, de megpróbálok minél előbb visszazökkenni. Köszönöm a türelmet!

Jó olvasást! :) 

...

-Húzodj félre! – parancsolom Harry-nek, aki teljesen értetlenül néz rám. – Rosszul vagyok. – mondom meg a választ a fel nem tett kérdésére. Harry teszi amit kérek. Lehúzódik az egyébként sem forgalmas úton. Amilyen hamar csak lehet kiszállok. Alig értem oda az árokhoz, de azonnal kijött az aznapi reggelim.

-Jól vagy? – kérdezi mögülem félve. Hangjában hallom, hogy nagyon megijedt. Nem csodálom, hirtelen jött rám a rosszullét.

-Inkább úgy fogalmaznék, hogy még élek. – mondom kissé meggyötörten. Még mindig a térdemen támaszkodva próbálom megnyugtatni magam. Nem tudok felegyenesedni, túlságosan félek, hogy megint viszont látom amit elfogyasztottam.

-Vegyél nagy levegőket, az talán segít. – hátamat kezdi el simogatni. Teszem amit mond és máris érzem, hogy testem egyre jobban megnyugszik. Kiegyenesedek, majd úgy maradok egy darabig még mindig nagyokat lélegezve. Amikor már éreztem, hogy teljesen megnyugodtam, beszálltam a kocsiba, Harry pedig követett.

-Biztos minden rendben? – fordul felém. – Nagyon aggódok érted. Nem tudom mi történt veled, de napról napra rosszabb állapotban vagy és én nem bírom ezt nézni. Hajlandó vagy most megbeszélni? – hangján hallatszódik a félelem és a szeretet. A szemei vörösek és egy hajszál választja őt el sírástól úgy mint engem is.

-Félek Harry. Nagyon félek. – zokogni kezdek. Azonnal átnyúl a sebváltó felett és magához húz. Átmászok hozzá és az ölébe ülök. Kezével kisimítja az arcomból a hajam, majd letörli arcomon legördülő könnyeket.

-Sshh! – csitítgat. – Nincs semmi baj. Itt nem kell félned. Nem hagyom, hogy bármi vagy bárki bántson téged. Nagyon szeretlek! – felnézek gyönyörű zöld szemeibe, de alig látok át könnyeimen. Próbálom nyugtatgatni magam, több-kevesebb sikerrel. – Ha ennyire fáj nem kell beszélned róla, de lehet, hogy könnyebb lenne, ha elmondanád. Segítenék. – végigsimítja arcom. – Higgy nekem! Kérlek!

-Niall megerőszakolt... - mondom alig hallhatóan. Szégyellem magam, nagyon is. Lehajtom fejem és könnyeim újra zivatarként hullanak Harry ölébe. Minden egyes pillanatban amikor rá gondolok összetörök és úgy érzem soha nem fogom tudni összerakni magam. Harry nem mond semmit. Szinte biztos vagyok benne, hogy undorodik tőlem és ki fog rakni a házából amint visszaérünk. Körülbelül öt percig ültünk így és még mindig nem kaptam semmi választ. Hirtelen elhatározásból felnézek rá. Sír. Arca és szeme vörös, vér vörös.

-Sajnálom, hogy nem védtelek meg. – teljes erejével próbálja visszafojtani az újabb könnyeket. Szájába harap és nem mond mást. Harry nyakába borulok, ő beletúr hajamba és úgy húz magához még közelebb. Hatalmas kő esett le a szívemről amikor nem tolt el magától. Nem tudom mit lát bennem Ő, hogy ilyen módon meg akar védeni. Hogy szerethet egy ilyen roncsot, mit én? Azon az éjszakén amikor találkoztunk tudtam, hogy van benne valami különleges. Az embersége teszi őt különlegessé. Sokkal gondtalanabb lányt érdemel nálam.

Még tíz percig voltunk így, aztán mindketten rendeztük magunkat.

– Menjünk haza jó? – aprót bólintottam. Halvány mosolyt villant felém, de szemei könnyel ázottak voltak. Nem jó így látni őt. Nem szeretném, ha miattam lenne boldogtalan.

Átmászok a saját oldalamra, majd bekötöm magam. Harry beindítja a motort és újra megkezdjük utunkat haza.