Through the dark [H.S.]

8. Rész

Sziasztok! Meghoztam a 8. részt. Most nem tartok mesedélutánt. Remélem tetszik!

Jó olvasást!

-Miért pont hozzád? Miért nem viszel haza? – kérdeztem mérgesen.

-Azért, mert nálatok betörték az ablakot és nem hiányzik, hogy megfázzatok. – mondta nyugodtan, de halottam hangjában, hogy megremeg. Lebukott. Valamit titkolnak előlem.

-Okéé… - húztam el az utolsó betűt. Tettettem, hogy lezártam a témát, pedig nem így van. Ki fogom deríteni a titkaikat, minden áron.

-Amúgy mi történt veled tegnap este? – tette fel a már – biztosra veszem – tegnap óta égető kérdését Perrie, ami belőlem megint kiváltja sírhatnékot, de erősnek kell mutatnom magam.

-Bedobták kővel az ablakot és mielőtt kiérhettem volna elfutottak, szóval nem láttam kik voltak azok. Miután be akartam fedni valamivel, elkezdtem keresni kartonpapírt, de közben elkezdtem szédülni, a földön landoltam és már csak arra emlékszem, hogy itt ébredtem. – csaptam össze valami szörnyű hazugságot. Miközben elmeséltem kitalált történetem megérkeztünk Harry házához. Hatalmas, fehér színű, modern ház volt egy óriási garázzsal és egy eszméletlen nagy medencével.

-Azta! – ámúlkódtam hangosan, amit a fürtöske – igen így szoktam becézgetni, ami őt nagyon nem zavarja - észre is vett.

- Örülök, hogy tetszik! – mosolyodott el. Gondolom büszke magára, hogy ezt mind megteheti. Most őszintén, csak mi vagyunk ilyen szegények? Mert nekem nagyon úgy tűnik. – rendeztem le magamban egy kisebb párbeszédet. Kiszállingóztunk a kocsiból, én elindultam a csomagtartó felé kivenni táskámat, de a göndör megint közbelépett. Kikapta kezemből, lecsukta a csomagtartó ajtaját, karon ragadott – amin Perrie egy kicsit meghökkent - és úgy húzott végig a bejáratig. Ajtóját hamar kinyitotta és kitárta előttünk. Az előszobában barátnőmmel lekaptuk a cipőnket és meg sem várva Harry-t felfedező útra indultunk. Úgy 20 perce mászkálhatunk itt amikor rájöttünk, hogy eltévedtünk egy házban – ilyenkor szokták azt mondani, hogy szőkék (mondjuk igazuk is van, mégis ki téved el egy házban?) de akkor is, ne mondjanak ilyeneket  -. Végül végső elkeseredésünkben, Pezz felhívta Harry-t, hogy keressen meg minket, mert mi nem találunk vissza. Miután megérkezett a felmentő seregünk – ami ki nevettet - visszasétáltunk az előszobába, majd onnan mutogatta el, hogy mi hol van. Külön szobát kaptam, ami szintén gyönyörű volt, fekete-fehér harmonizált egymással. Hatalmas francia ágy volt a szoba falánál, amit azonnal ki is próbáltam. Mintha katapultból lőttek volna ki, úgy rohamoztam meg az ágyat. Egy hatalmas ugrással érkeztem meg az említett tárgyra. Éles fájdalom lett úrrá rajtam, el is felejtettem a vágásokat. Felszisszentem a hirtelen jött fájdalomra. Harry még mielőtt az ágyamban landoltam volna ott állt az ajtóban, engem figyelve, de amikor meghallotta fájdalmas nyöszörgésem, azonnal oda sietett.  

-Jól vagy? – kérdezte.

-Persze, persze csak a vágások. – kérdőn nézett rám. Bassza meg! Elszóltam magam.

-Milyen vágások? – aggodalmaskodott.

-Milyen vágásokról beszélsz? – nevettem fel kínomban. Ha a hülyeség halálos lenne már rég meg kellett volna írnom a végrendeletemet.

-Az előbb mondtad, hogy vágások. Te miről beszélsz? – értetlenkedett tovább. – Fordulj meg és húzd fel a pólód! – utasított.

-Nem! – ellenkeztem vele, de ahogy ismerem, nem sokáig játszhatom vele ezt.

-Ohh, dehogynem! – mondta sunyi vigyorra húzva száját. Én azóta felültem törökülésbe, hogy ne érjen a hátam az ágyhoz. Hátra döntött, amitől az említett testrészem nekicsapódott a puha takarónak, de sajnos akkor is nagyon fájt. Ismét felszisszentem, amit Harry egy morgással viszonzott. Vállamnál fogva megfordított, így háttal voltam a fürtösnek. Felhúzta felsőmet, pont úgy, hogy kilátása nyíljon a vágásaimra. Nagy kezeivel végig simította az összes elejtett nyomot, később puha ajkait éreztem meg az érzékeny bőr felületen. – Ki tette ezt veled? – kérdezte lágysággal teli hangján. – Ki bántott? – amióta megtörtént ez az egész, azóta sírom el magam könnyen. Régebben sosem sírtam, csak amikor meghaltak a szüleim. Újra megeredtek könnyeim kérdésére. Visszahúzta eredeti pozíciójába a pólóm, megfordított, majd felültetett és jó szorosan magához ölelt. Hallottam, ahogyan ő is elkezd szipogni, de mégis visszatartja könnyeit. – Én soha nem tennék veled ilyet. Soha. – szívem összeszorult erre a mondatra és csak még jobban rázendítettem. – Én… én szeretlek! – mondta remegő hangon. Válaszul csak cselekedtem. Egy kicsit eltoltam magamtól, hogy feljebb tudjam emelni fejem. Ajkaimat rányomtam az övéire, hajába túrva húztam magamhoz közelebb. Nyelvünk vad táncot járt. Zihálva váltunk el egymástól. Fejemet a nyaka és a válla közötti részbe fúrtam és őt ölelve ragadott magával az álom.