Through the dark [H.S.]

10. Rész

Sziasztok! Ne haragudjatok, hogy késtem, de kórházba kerültem és minden összejött. Most itt van és remélem tetszeni fog! :D

Jó olvasást!

-Mehetünk. - szóltam a kiskosárral a kezében álló Harry-nek.

-Akkor menjünk. - mondta, majd kezét kinyújtotta felém, amit természetesen elfogattam. Ujjaimat összekulcsoltam az övéivel és így kezdtük meg utunkat a parkba. Még mielőtt kiléptünk volna az utcára elköszöntünk Perrie-től.

Mindenki a szabadban volt, néhányan a járdán bringáztak, néhol éles kanyarokkal kerülték meg az arra bóklászó járókelőket. A Nap csak úgy ragyogott. Jólesett a bőrömnek a kellemesen meleg idő.

-Hogy bírod abban a hosszú fekete nadrágban? - néztem végig rajta.

-A szépségért szenvedni kell. - villantotta meg 1000 wattos mosolyát. Mire csak egy szemforgatást kapott tőlem. Újra beállt a csend, de ez csöppet sem volt zavaró, sőt. Nyugottan figyelhettem az odavezető út minden apró részletét. Lassacskán a látóhatáromba került egy hatalmas füves terület , tele fákkal amik körülölelték a nagy játszóteret, melyet elleptek a zsibongó gyerekek.

-Az az? - kérdeztem még mindig a parkot fixírozva.

-Igen az, de mi a másik feléhez megyünk, mert meg szeretnék mutatni valamit . - kacsintott rám. Oda értünk a játszótérhez, amit gyönyörű zöld pázsit keretezett, melyen hamar átvágtunk. Egy kis ösvényhez érkeztünk, ami a sűrű fakoronák alatt vezetett. Én megtorpantam a „bejáratánál" és mintha lábam földbe gyökerezett volna.

-Nyugi, én nem foglak bántani. - mondta biztató mosoly kíséretében. Ez a srác mindig tudja, hogy mit kell mondani. Megszorította kezem jelezve, hogy bízhatok benne. Mély levegőt vettem, majd kifújtam. A lábaimat már nem fogta az őrjítően szoros kötél és szívemről a kő, ezer felé hasadt, amikor a földhöz csapódott.

-Indulhatunk. - húztam mosolyra számat.

„Mindig az első lépés a legnehezebb." - ezt az egyik kedvenc írónőmtől van és pont, mint most, mindig igaza van.Harry haladt elől és úgy „húzott" maga után.

-Értem, hogy szexi meg minden, de ne stíröld annyira a fenekem. - nézett át a válla fölött.

-Nem is azt figyeltem. - tettem alá a lovat. - Inkább mutasd az utat! - szóltam rá és állánál megfogva fordítottam fejét a jó irányba.

-Persze... nem azt. - dünnyögött az orra alá. Tisztán hallottam a hangjában, hogy mosolyog. Úgy döntöttem rá hagyom, így ballagtunk tovább, csendben.Legalább egy félórája gyalogoltunk, már leszakadt a lábam. Most őszintén mekkora ez a park?

-Ott vagyunk már? - kezdtem el utánozni Szamarat a Shrek-ből.

-Nem. - szóval neki is leesett. Kezdődhet a játszma.

-Ott vagyunk már? - folytattam.

-Nem.

-Ott vagyunk már? - kérdeztem 10 másodperccel később.

-Igen. - válaszolta azonnal.

-Tényleg? - mondtam tetettet boldogsággal. Tudtam, hogy „nem" lesz a vége, de akkor is.

-Nem.

-Pukkadj meg! - mondtam nevetve. Pillantott hátra azzal a hülye vigyorral az arcán.

-Csukd be a szemed! - utasított. Azonnal teljesítettem parancsát, gyorsan lehunytam őket. - Ne less!Hallottam, hogy matat valamit a kis kosárban, majd lépteinek zaja egyre távolodott. Zajforrásnak csak az édesen csicsergő madarak hangja és más állatok kaparása maradt. Harry elment.

Csip-csip

A nyugodt pillanatot a telefonom jelzése zavarta meg. Egy SMS. Mostanság túl sok volt belőle. Kinyitottam szemeim és miután kihalásztam zsebemből a telefonom elolvastam az üzenetet.

Feladó: Niall

„Szia cicám! Ott hagyni téged, egyedül. Harry élete legnagyobb hibáját követte el. Nx"

Az egész testemet átjárta a félelem. Remegtem, reszkettem, ledermedtem. Két kart éreztem meg derekamra fonódni. Felsikítottam, telefonomat kiejtettem kezemből. Ahogy bírtam, kapálóztam.

-Nyugi! Semmi baj, csak én vagyok. - nyugtatgatott. Amikor meghalottam hangját megkönnyebbültem. Harry az. Hipergyorsasággal fordultam meg karjai között és amilyen erősen csak tudtam magamhoz öleltem. Keserves zokogásba kezdtem. Hátamat simogatta, de nem csitítgatott. Tudta, hogy ezt most ki kell adnom magamból.

- Amíg élek, addig nem bánthat senki. Megígérem. - suttogta, miközben még jobban magához húzott. Lassan abba maradt a sírás és helyét a halk szipogás váltotta fel.

-Köszönöm. - motyogtam mellkasába.

-Igazán nincs mit. - még így is éreztem, ahogyan elmosolyodik. - Haza menjünk? - nem akartam haza menni, vele akartam piknikezni, de az, hogy itt van ez az őrült, teljesen elment tőle a kedvem.

-Ne. - a szívem győzött a józan eszem helyett.

-Na, akkor gyere! - újra összekulcsolta kezeinket, így kezdtük meg sétánkat.Egy hatalmas dombhoz értünk melynek tetején egy nagy fűzfa állt, alatta a kis pokróccal és a piknikes kosárral.