Szellemek világában

10. rész

Egyedül érkeztem a tegnapi események helyszínére. Mielőtt elindultam Alex adott nekem egy karkötőt amit még az anyjuk készítétt. Ha megnyomom rajta a nagy rubinkövet az jelez a párjának ami Alexnél van. Azt mondta, ha baj történne akkor hívjam őt, de azonnal.
Az ajtó előtt két vámpír állt. Kb 20 évesnek néztek ki, de a vámpíroknál nem lehet biztosra tudni. Lehet hogy már az 1400-as évek óta élnek.
-Raven kisasszony. Lady Nox remélte, hogy viszont látja.-szólalt meg az egyik majd bevezetett a templomba. Ezuttal egy másik szobába invitáltak be ahol egy nagy, kör alakú asztal állt a terem közepén.
-Foglaljon helyet kérem. Azonnal hívom a kisasszonyt.-mondta mire engedelmesen leültem a helyemre. Hiába, ha már látszatt legyen tökéletes. Hamarosan meg is érkezett az említett "kisasszony". Késztetést éreztem, hogy ott helyben leszúrjam, ám várnom kellett amíg mindenki távozik a teremből. Csak ketten maradtunk, ő pedig leült velem szembe.
-Mond csak Raven, minek köszönhetem a látogatásod?-kérdezte mosolyogva. Ó, hogy rohadna le az a mosoly az arcodról, te vén boszorkány!
-Noss tudja rájöttem, hogy nem a maga hiábaj volt az anyám halála. Csak Rowen tehet róla. Ő rángatta bele az anyámat ebbe a világba. Ha ő nincs sose költözünk ide és az apám se halt volna meg.-meséltem el a történetet amit Mal-lel jól begyakoroltunk.
-Megértem a haragod felé, ám mégis arra kérnélek ne légy rá annyira dühös. Elvégre nem ő tehet a mágiáról ami a véretekben van. A vérünkben.
-Higy érti, Hogy a vérünkben? Maga is képes látni a szellemeket?-húztam föl az egyik szemöldököm.
-Nem egészen. Tudod a Nox az apám vezetékneve volt. Az igazi nevem Isolde Scarlet. Az anyukád vezetékneve is Scarlet volt.
-Vagyis mi....
-Rokonok vagyunk Raven.-mosolygott rám. Én is megerőltettem egy mosolyt, bár legszivesebben sírtam volna.-Ezért mondtam azt, hogy ide nyugodtan jöhetsz. Egy rokont szívesen fogadok.
-Hogyan lettél vámpír?-kérdeztem kíváncsian.
-1621. 09.01.-ekkor elnézett a fal felé.-Ekkor már volt egy lányom és egy férjem akiket nagyon szerettem. Épp hazafelé tartottam hozzájuk amikor egy Arnold nevű vámpír lecsapolta a véremet. Azt hittem meghalok. Ám azt nem tudtam, hogy az orvosom vámpírvérrel vegyíti az orvosságait. Ezáltal mikor meg kellett volna halnom csak újjászülettem.....
-Vámpírként.-vágtam közbe. Újra rámnézett. Arca fájdalommal vegyült boldogságot tükrözött.
-Igen. Nem haragszom Arnoldra elvégre egy új élet fényét mutatta meg nekem. Mégis fájt, hogy látnom kellett meghalni a lányomat.
-Megértem. Ez borzalmas lehetett.-valóban sajnáltam, de egy percre sem fordult meg a fejemben, hogy életbenhagyjam.
-Köszönöm. Viszont Raven....Arnold megmutatta nekem a vámpír élet különlegességeit. Én ugyanezt tehetem veled.-felált a helyéről és elém sétált. Feláltam így pont egymással szemben áltunk.-Te lehetsz a történelem legerősebb vámpírja, hisz a képességed meg fog maradni, mivel a halállal kapcsolatos. Ez is azt jelzi, hogy erre születtél. Tarts velem! Megmutatok neket egy világot ahol csak te látod a csodát.
-Köszönöm, ez nagyon csábító. Csak egy gond van.-ekkor hirtelen előkaptam a karót az övemből.-Hogy eszem ágában sincs veled leélni az öröklétet.
Nekirontottam, ám ő gyorsabb volt. Nekinyomott a falnak és szívni kezdte a vérem. Ez nem olyan volt mint mikor Alex tette ugyanezt. Az jó érzés volt és akartam. Ez viszont olyan volt mint mikor a szüleid betuszkolnak a véradásra csak ezerszer jobban fájt. A szemem előtt kezdett elsötétülni a világ, ám még utolsó erőmmel beleszúrtam a karót Isolde szívébe. Nagy puffanással terült el a földön, s néhány pillanattal később én is követtem. Ujjaimat a Rubinra vezettem és megnyomtam a csillogó követ.
Alex....nagyon szeretlek.