Én, a kamubarátnő

11.fejezet

-Szia, Webster -pattant mellém Liam. Lassan fordítottam felé a fejem. Ezen a napon már elegem volt mindenből és mindenkiből, de ahogy belenéztem égkék szemeibe, minden fáradságom elszállt.
-Szia, Collins -viszonoztam a kedvességét, majd léptem egyet előre, mert a büfénél várakozó sor is haladt. Liam követett, gondolom be akart kéredzkedni elém a sorba.
-Mikor érsz rá? -kérdezte, nekem pedig elakadt a lélegzetem. Felvont szemöldökkel bámultam, hogy kibökje, mit akar, de tudtommal még együtt vannak Hannah-val, szóval semmi olyanra nem számíthatok. -Meg kéne csinálnunk azt a szart matekra -pontosított.
-Áh! -világosodtam meg. -A hét vége felé szabadabb vagyok -futattam át a napirendjeim a fejemen gyorsan, aztán ismét tettem egy lépést előre, mert még valaki sikeresen bevásárolt.
-Mondjuk csütörtök délután? -kérdezte.
-Na, az pont nem jó -nevettem fel. -Hosszú edzésem lesz -magyaráztam. A válogatott miatt ott kell majd maradnom Evelynnel a pályán az edzés után egy kis plusz munkára. -Péntek esetleg?
-Akkor nekem lesz edzésem, de az csak négyig -vont vállat. -Ha neked jó azután...
-Tökéletes -bólintottam. -Viszont nálunk most elég nagy a felfordulás, éppen egy költözés közepén vagyunk, ezért a mi házunk nem opció -utaltam arra, hogy náluk kéne megcsinálnunk a beadandót, akarom mondani, a „projektet".
-Akkor edzés után érted megyek, és mehetünk hozzánk -ajánlotta fel. -Fél ötkor ott leszek -tette hozzá egy kacsintás kíséretében.
-Igazából egyedül is odatalálok... -motyogtam. Annyira azért nem zavart, hogy még több időt tölthetünk együtt. Már jópárszor voltam Collins-bulin, ami lassan városi nevezetességgé válik, ismerem az utat a házukig.
-Elmegyek érted -erősködött, én pedig vállat vontam, és már léptem volna a büfé pultjához, ha a srác nem vágódik be elém, és kér egy pizzaszeletet.
-Bunkó -sziszegtem a háta mögött, de nem igazán hatotta meg.
-Kösz, Webster -villantott egy mosolyt, miután megkapta a rendelését, aztán elballagott a tesiöltöző irányába.

-Liz, nem láttad a fekete egyberuhámat? -rontottam be Liz szobájába, aki –mint kiderült– éppen Skype-olt az egyik csoporttársával. -Oh, szia, Daniel -intettem egyet a kamerába.
A féltékennyétevés és a elcsábítás közös eszközét alkalmazom Liamen: kicsípem magam, és ha megkérdezi, hogy miért vagyok így kiöltözve, közlöm, hogy randira megyek a közös munkánk után.
-A szekrényedben nézted már? -kérdezte Liz. A lehető leghülyébb arccal bámultam a nővéremre.
-Miért, hol máshol néztem volna?
-Akkor nézd meg nálam is, hátha -játszotta az ártatlant, holott mindketten nagyon jól tudtuk, hogy nála van a ruhám. Gyanúsan méregettem a lányt, miközben majdnem nekimentem a szekrényének. Nagyon nem akar elszakadni ettől a Danieltől. Feltúrtam a fél ruhásszekrényt, és természetesen a lehető leggyűröttebb állapotban meg is találtam a keresett darabot. -Egyébként hova készülsz? -szólt utánam Liz, mikor már fél lábbal az előszobában voltam.
-Beadandót kell csinálnom -közöltem. -Szia, Daniel.
-Szia, Mona -hallottam magam mögött a srác hangját, majd a mosókonyha felé vettem az irányt. Miután sikeresen kivasaltam a ruhámat, elkészültem a szolid sminkemmel és a hajam is elviselhető állapodba került, előkerestem az egyik szerelmemet: a magassarkú csizmámat, amiben valószínűlrg le fog szakadni a vádlim, mire hazaérek, de ennyi baj legyen.
Az ablakból kilesve vártam, hogy mikor érkezik meg Liam, majd amikor megpillantottam a házunk előtt leparkoló fekete autót, az ajtóhoz rohantam, felvettem a kabátom és a vörös sálamat. Kezdett hidegre fordulni az idő, és a nappalok is egyre rövidültek. A hosszú edzésről már sötétben jöttem haza.
-Randira mész? -kérdezte Silvi, aki a konyhából végignézte az idegeskedésemet.
-Nem -ráztam a fejem egy óvatos mosollyal az arcomon. -Beadandót csinálunk.
-De akkor mié... -kezdte a nő, de én már nem figyeltem rá.
-Szia, Silvi -léptem ki a házból.
-Szia, Mona -köszönt el ő is, bár a hangjából ítélvr nem nagyon értette, mi a helyzet.
Szinte szárnyalltam a kocsiig, ami mellett Liam álldogált. Mindössze egy pulcsiban volt, nem értem, hogy nem fázott.
-Figyelj, a ballagásunk még kicsit odébb van... -kezdte a srác, mikor meglátta a szerelésemet.
-Tudom -bólogattam hevesen.
-És mi most tanulni megyünk -folytatta bizonytalanul.
-Tudom, Liam, tudom. Programom lesz utána -hazudtam, miközben beültem az autóba. Kellemes meleg járta át a testem, ahogy a fűtött járműbe kerültem.
-Oh, és ki az a szerencsétlen, akinek átadhatlak, miután végeztünk? -kérdezte. Elfordította a kulcsot, és már indultunk is. Elképedve bámultam rá. Hogy beszélhet így rólam? Persze, poén meg haverok vagyunk, de azért van egy bizonyos határ. -Úgy értem, kivel lesz randid? -finomított, miután válasz nélkül hagytam. Igazából nem is hazudtam akkorát, magától következtetett a randira.
-Nem ismered, nem ide jár -nyögtem be a legszörnyűbb dolgot, amit csak lehetett. Ezt senki sem hiszi el.
-De azért neve van, nem? -emelte rám a tekintetét egy pillanatra. Arcán laza mosoly ült.
-Persze. Tom, Tomnak hívják -vágtam rá. Mikor eljöttem, Sophie éppen a My talking Tom-mal játszott, ez volt az első név, ami eszembe jutott.
-Szóval Tom -emésztette a hallottakat Liam. -És bálba mentek, vagy mi? -utalt ismét a kicsit talán túl elegáns ruhámra.
-Nem -ráztam a fejem. -Színházba -folytattam a hazugságokat.
-Ez igazán jól hangzik -nyelt egy nagyot. Collins nem tűnik színházba járós típusnak. -De azért ez a magassarkú kicsit túlzás, nem gondolod? -kérdezte. -Nem tudhattad, hogy kocsival jövök, meg azt sem, hogy milyen messze lakunk. Lehet, hogy hét kilóméteres túrára készültem, azt ebben le nem sétálod -mutatott egy kézzel a lábamra.
-Először is tudom, hol laktok. Másodszor pedig igenis le tudok benne sétáltni hét kilómétert -kötözködtem. Ha fizetnének se tudnék ebben a cipőben annyit menni.
-Mégis honnét tudnád, hogy hol lakunk? -mosolygott rám, majd behúzta a kéziféket. Körbepillantottam, és nem az ismerős környéken jártunk. Liam kikötötte a biztonsági övét, majd kinyitotta az ajtót.
-Liam, hol vagyunk? -bizonytalanodtam el. Egy hatalmas ház mellett parkoltunk.
-Én itthon, te pedig nálunk -felelte diplomatikusan.
-De a bulik... -értetlenkedtem tovább.
-Az pont a bulik miatt van fenttartva. Igazából nem ott lakunk -legyintett Liam. -Na, gyere már. És jössz nekem egy hét kilóméteres túrával ebben a cipőben -mutatott ismét a lábbelimre.
Bementünk a hatalmas házba, amiről egészen addig üresen állt, amíg egy kedves hölgy elénk nem sietett.
-Kívánnak valamit, Mr. Collins? -kérdezte megszeppenve.
-Ugyan már, Dora, mondtam már, hogy hagyd ezt, amikor nincs itt a nagyi -kérte Liam. -Webster, kérsz valamit inni?
Annyira meg voltam döbbenve, hogy azt sem tudtam, fiú vagy-e vagy lány, nem hogy, mit kérek inni.
-Nem, köszönöm -mondtam végül. Dora elvette a kabátomat és a sálam, majd követtem Liamet.
-Ez a ház hatalmas -suttogtam döbbenten. -Akkora, mint a...
-Mint a suli? -vágott a szavamba Liam. Igazság szerint pont ezt akartam mondani, szóval egy aprót bólintottam. -Annál nagyobb -vigyorodott el.
-De ez hogy vagy miért? És miért nem tudtam róla eddig? -magyaráztam össze-vissza, miközben a falon lógó családi fotókat nézegettem. -És neked vannak kistesóid? -csodálkoztam ismét. Csupa meglepetés ez a nap. Ez már csak akkor lenne jobb, ha valamelyik szobából előjönne Kylie Jenner, és kiderülne, hogy Liam is a Kardashian-klán oszlops tagja.
-Ismered a Protocol nevű márkát? -kérdezte Collins, miközben keveregtünk a házban. Nekem nagyon úgy tűnt, hogy már háromszor eltévedtünk, de Liam csak kiigazodik a saját otthonában.
-Igen -feleltem. Elég drága márka, mostanában uralja az elegáns ruhák piacát az országban. Az iskolai bálok előbb mindig szemezek egy-két darabbal, de még sosem jutottam el addig, hogy megvegyem az áhított ruhát.
-Akkor üdvözöllek a márka legtöbb termékének terveit rejtő házban -állt meg a srác egy ajtó előtt. -Ebben a szobában több ezer terv, és több ezer ruha van, ide soha semmilyen körülmények között sem mehet be más, csak anya, apa, Peter, a nagyi és én. Még a húgaink sem, mert visszatérve a kérdésedre, igen, van két húgom, ráadásul ikrek.
Leesett állal bámultam a fiút. Szóval a szülei a Protocol tulajdonosai, igazgatói. Akkor már értem, honnan van a pénz, de eddig miért nem beszélt erről. Liam mintha csak a gondolataimban olvasott volna, egyből válaszolt is a kérdésemre.
-Nem szeretnék érdekbarátokat -mondta kicsit halkabban, mint ahogy eddig beszélt. -Régen sok volt, elegem lett belőlük -Rápillantottam, mire halványan elmosolyodott. Viszonoztam a mosolyát, majd folytattuk az utunkat, bár még mindig nem tudtam, hova igyekszünk. Lépcsők tucatjait szeltük át, és lassan kezdett leszakadni a lábam, de ezt semmiképp sem árultam volna el Liamnek, mert akkor rájön a hét kilóméteres hazugságomra. Lassan megérkeztünk egy nagy faajtó elé, amit Liam megpróbált kinyitni, de nem sikerült.
-Nem hiszem el -bosszankodott. -Most mehetünk a másik bejárathoz -forgatta a szemeit. -Minek kell minden alkalommal bezárni ezt a rohadt ajtót? -bosszankodott továbbra is a srác. A másik ajtón sikeresen bejutottunk. Egy nagy terem tárult elénk telis-tele polcokkal, amik egytől egyik könyvektől roskadoztak.
-Nektek van egy könyvtáratok? -esett le az állam. -Van, van -bólogatott büszkén Liam. -Már kerestem könyveket a témához, idehozom őket -ajánlotta. -Addig ülj le nyugodtan -mutatott az asztalra, ami a helyiség szélén állt, de nekem jobban tetszettek a falon lógó képek. Közelebb léptem, hogy jobban szemügyre vehessem a fotókat. Az elsőn Peter volt alatta egy Peter Sergio Collins felirattal. Itt még nem is furcsálltam semmit, a fiú édesen aludt a felvételen. A következőn a kisbaba Liamet találtam. Majdnem elolvadtam, annyira cuki volt. A feliratra emeltem a szemem: Liam Mateo Collins. A harmadik képen két csöppség néz a kamerába, ők már nagyobbak, mint a fiúk a saját képeiken. Kiköpött másai egymásnak. Barna szemeik a bátyjáikére hajaznak, de a lányok bőre is hasonló színben csillog.
A fiú visszatért a köreimbe. A könyveket lerakta, majd mellém lépett.
-Van második neved? -csodálkoztam.
-Igen -sóhajtott. -Te vagy a legelső a suliból, aki megtudja, szóval érezd magad megtisztelve -figyelmeztetett, mire felnevettem. -Anyukám argentín, ezért van a spanyol név is, ahogy a bátyjámnál is -mutatott Peter középső nevére.
-Akkor te tudaz spanyolul? -kérdeztem.
-Tudok, de mostanában már nem nagyon használjuk -rázta a fejét. -Ha szeretnéd, taníthatok pár káromkodást -vont vállat.
-A nagy számok törvényét tanítad inkább -tértem vissza a beadandóhoz, hiszen nekem ugyebár nincs olyan sok időm, randim lesz. Liam halkan felnevetett, és leültünk az asztalhoz, ahol már egy kupac könyv várt ránk.
-Ez mind? -rémültem meg. Nem szeretnék többszáz oldalt olvasni egy matek-projekt miatt.
-Mindegyikből csak néhány oldal -legyintett, majd nekilátott olvasni. Én is hasonlóan tettem, de nem nagyon sikerült felfognom a sorokat.
-Mateo -néztem fel az előttem elterülő könyvből. A srác rám emelte a tekintetét, de az arcára unalom ült ki.
-Ne hívj így! -közölte ellentmondást nem tűrő hangon. Ezentúl mindig így fogom hívni.
-A húgaid... -kezdtem, mert nem tudtam mit mondani. Annyi kérdés merült fel bennem, hogy azt sem tudtam, hol kezdjem.
-Adoptáltak -segített ki a srác. -Három éve fogadtuk őket örökbe Afrikából, árvák voltak. Most múltak négy évesek. Darya és Jamelia. Először nem igazán voltam megbarátkozva a gondolattal, hogy lesz még két testvérem. Peter sem volt teljesen megbarátkozva az ötlettel, de ő jobban elfogadta, mint én, meg persze ez nem rajtunk múlt. De ma már minden velük töltött pillanatban hálás vagyok, amiért itt vannak velünk, és itt vannak nekünk.
-Nagyon szépek -bólintottam.
-Gyönyörűek -értett egyet Liam.
Visszamerültem a betűk sokaságába, aztán az órámra pillantottam. Lassan indulnom kéne, hogy ne legyen feltűnő, hogy igazából nem is megyek a színházba.
-Lassan összegezzük a dolgokat, aztán majd otthon begépelem -ajánlottam fel. Már úgyis idehozott, keresett könyveket, megkínált innivalóval. Ideje nekem is kezdenem magammal valamit.
-Rendben. Szóval nagy számok törvénye: ha egy kísérletet elég sokszor elvégzünk, akkor az eredmény relatív gyakorisága egyre jobban megközelít egy adott értéket -pillantott bele a könyvbe Liam. -Magyarul, ha minél többször feldobok egy érmét, akkor a fejek száma egyre jobban meg fogja közelíteni a dobások számának felét, mert két lehetőségünk van. Vagy hogy egy másik példával jöjjek: ha elégszer hívlak randira, akkor az igenlő válaszaid meg fogják közelíteni a hívások felét -nézett rám. A szívem hevesebben kezdett verni, de igyekeztem nem mutatni érzelmeket.
-Ez nem igaz -mondtam mélyen a szemébe nézve. -Itt millió lehetőség van az igenen és a nemen kívül. Például ha lekeverek neked egyet; vagy kiköltözök Mexikóba, és új életet kezdek, mert egy idióta zaklat -soroltam. -Nem beszélve arról, hogy neked barátnőd van.
-Ennyi a probléma? -kérdezte lazán, teljesen kiesve a randis stílusból. Felvontam a szemöldököm jelezve, hogy nem értem, mire gondol. -Mona, csak nem megfeledkeztél Tomról, akivel állítólag színházba mész? -Liam a legcsekélyebb jóindulattal zökkentett ki a szerepemből. Basszus, Tom.
-Dehogy feledkeztem meg róla -csaptam az asztalra. -Sosem tudnék megfeledkezni róla -játszottam meg magam. -Neki vannak a legédesebb kék szemei -szórakoztam tovább, és meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg le kéne állni. -És azok az izmok... -Majdnem tényleg elolvadtam, ahogy ezt kimondtam. Igazából Collins izmai jártak a fejemben, de ezt soha sem fogja megtudni.
-Jó, jó, elég lesz -állított le a srác. -Inkább elviszlek a színházhoz, ha gondolod. Elég messze van... -állt fel Liam. Nekem hatalmas kerülő, ha a színháznál tesz ki, bár így sem vagyok valami közel a házunkhoz.
-Ne, inkább ne -tiltakoztam.
-Ez a Tom féltékeny típus? Azon kívül, hogy milyen izmos, persze -szórakozott a hazugságaimon. Biztos vagyok benne, hogy rájött a kamuzásomra.
-Nem, nem féltékeny, de most szívesen sétálnék egyet -vetítettem továbbra is. Lassan le kéne szoknom róla, hogy folyamatosan egy kitalált világban élek tele hazugságokkal, és csak a fantáziámban élő emberekkel, érzelmekkel és programokkal. Az elmúlt bő egy évben annyira hozzászoktam a kreált álomvilágomhoz, amiben közrejátszott, hogy Nathan is abban élt, hogy alig tudok leszokni erről a rossz szokásról. Annyival egyszerűbb egy idealizált, énközpontú világot létrehozni, mint az igazi életemben, őszintén helyt állni.
-Egyébként hova költöztök? -szakított ki a gondolataimból a srác.
-Oh, nem mi költözünk -ráztam a fejem kedves mosollyal az arcomon. -Apum új barátnője meg a gyerekei költöznek hozzánk -válaszoltam.
-Elváltak a szüleid? -érdeklődött a lehető legnagyobb diszkréciónak. Még jó, hogy már lepereg rólam ez a téma és az ilyen jellegű kérdések. Persze tudom, hogy nem volt sértő szándéka, de gondolkodhatna, mielőtt kinyitja a száját.
-Igen, de még nagyon régen -legyintetettem. Nem fontos. Már megszoktam, hogy így élünk, így a legjobb mindenkinek. Legalább sok embert ismerek, és sok mindenkire számíthatok.
-Sajnálom -mosolygott rám.
-Én már nem -tártam szét a karom. Legalább most nem hazudok. -Köszönöm a vendéglátást -léptem ki az ajtón, miután belebújtam a kabátomba.
-Odatalálsz a színházhoz?
-Igen -bólintottam, aztán nekivágtam a hosszú útnak. Öt perc séta után, mikor már kikerültem Liam látóköréből, írtam Dave-nek, hogy jöjjön el értem, mert leszakad a lábam. Végre van valami haszna annak, hogy testvér-szerűségek lettünk.