Én, a kamubarátnő

12.fejezet

-Megjött a kanadai segédmunkásunk -kiabálta Victoria, akárcsak egy sportkommentátor, mikor besiklottam a pályára. Kinyújtottam a nyelvem, majd néhány táncmozdulattal érdemeltem ki a többiek tapsát. Amint odaértem hozzájuk, mindenkit egyesével megöleltem.
Teljesen elzsibbadtak a lábaim a Washingtonba vonatozás miatt, de mit tudok tenni, ha egyszer itt van edzésünk. Evelyn bátyja a fővárosban él, és felajánlották, hogy elhoznak kocsival, de akkor már tegnap indultunk volna, szóval ezt passzoltam.
-Olyan jó titeket újra látni -érzékenyedett el Amy. Avery meghatódva a mellkasára szorította a kezét.
-Majd egyszer csapatunk egy bulit együtt -ígérte.
-Van, aki ismeri a fiúkat? -kérdezte Lily. -Mármint a fiú válogatott tagjait.
-Mindet nem -rázta a fejét Lina. -De van, akit igen.
-Néhányat ja -bólogatott Avery.
-A te barátod is tagja, nem? -mutatott rá Lina a lányra, aki kicsit elpirulva bólogatni kezdett.
-Velük együtt kéne bulizni -vetette fel Vicky. Nagyrészt egyetértettünk, így Avery megígérte, hogy csinál egy közös csoportot.
Nagyjából ötven kör után a pályán nekiálltunk a kapuralövéseket gyakorolni, majd lenyomtunk szintén ötven fekvőt a jégen, ami azért elég nehéz volt, de minden egyes edzést élvezek. Imádom ezt a sportot, nem is tudnám elképzelni nélküle az életem.

Épphogy kiléptem a teremből, ahol végigszenvedtem egy irodalom órát, mikor megpillantottam Liam ideges arcát, ahogy egyre közeledik felém.
-Van egy kis gond -állt meg előttem a srác. Ez már jól kezdődik. -A beadandót, azt hiszem, véletlen teljesen kitöröltem -vakarta meg a tarkóját bűnbánóan. Nagy szemekkel néztem rá.
-Hogy mit csináltál? -akadtam ki.
-Kitöröltem -ismételte meg, ezúttal kicsit nyugodtabban. -De ugye nálad itt van? -mosolygott. Eltátottam a szám: úgy volt, hogy ő hozza be.
-Nincs -közölte egy műmosollyal az arcomon. -Akkor most kapunk egy egyest, nem érdekel -ráztam a fejem.
-Nem emlékszel, mit mondott mondott a Mrs.? „Aki ezt nem hozza be, az búcsút mondhat az évvégi kettesének" -utánozta a Collins a tanárnő hanglejtését.
-Ötösre állok matekból, egy egyessel nem buktathat meg -csattantam fel.
-Te lehet, hogy ötösre állsz, de én nem igazán... -sütötte le a szemét.
-Otthon van a gépemen az anyag -sóhajtottam önmegadóan. -Még van egy óránk matekig, de te szerzed az igazolást -böktem a mellkasára. Liam elmosolyodott, majd követett az szekrényemig.
-Suliból lógós Webster? Ezt tetszik -harapott az alsó ajkába egy pimasz mosollyal.
-Csak fogd be, és vedd fel a kabátod -forgattam a szemeim.
Az öltözők irányából kilógtunk az udvarra, aztán megvártuk a becsengetést, és a parkoló felé lopakodtunk. Beszálltunk Liam autójába, és egyenesen a mi házunkhoz mentünk.
-Basszus -kutakodtam a táskámban még mindig a kocsiban ülve.
-Mi az? -kapcsolta ki a rádiót a srác. Szerintem is a zene a legfontosabb, ha éppen meglógunk egy óráról.
-Nincs nálam lakáskulcs -rágtam a szám szélét. Liam feje hatalmasat koppant a kormányon. -Normális vagy? -vontam fel a szemöldököm, és reméltem, hogy nem vérző homlokkal fogom viszontlátni, mikor végre rám szándékozik nézni.
-Fasza -ütött bele még egyet a műszerfalba az öklével. Talán ki kéne szállnom, és hívni neki egy pszihológust, még mielőtt szétveri a kocsiját, aztán engem. -Akkor megbukok.
-Dehogy buksz -csaptam a combjára. Jó, talán nekem is le kéne állnom. -Bemegyünk -mutattam a házunkra.
-Úgy érted, betörünk? -szállt ki idegesen pattogva az autóból, miután én is az utcán ácsorogtam. Hogy ennek semmi nem jó...
-Nem -ráztam a fejem. -Bemegyünk a házba, ahol lakom. Az otthonomban -magyaráztam, majd elindultam a hátsó kert felé, Liam pedig követett. -Az az ablak nyitva van -mutattam az emeleti fürdő felé.
-Zárva van -vitatkozott Collins.
-Mondom, hogy nyitva van.
-Nézz már rá, Webster, nincs nyitva -idegeskesett.
-Nyugodj már le, Mateo, drága! Mi bajod van? -vágtam a csípőmre a kezemet. -Csak nem dobott Hannah, vagy miért vagy ennyire ideges? -Nem rá vall, hogy ennyire kiakadjon egy jegy miatt. Nem hiszem, hogy annyira rosszul áll matekból, hogy egy beadandó miatt megbukjon, ráadásul egy falnyira vagyunk az anyagtól. Az iskolából már nem egyszer lógott, ez sem idegesítheti.
Hosszan beszívta a levegőt, majd rám emelte tekintetét.
-Ha igazán tudni akarod, de, szakítottunk Hannah-val -mondta halkan. Gratulálok, Mona, megint elcseszted. Szépen rátapintottál az érzékeny pontra.
-Oh, én... -kezdtem. -Nagyon sajnálom -simítottam végig a kezén. Az érzéseimtől eltekintve tényleg sajnáltam, hogy véget ért a kapcsolatuk. Liam valahogy helyrerázódott ezidő alatt, és amióta ismerem, ez volt a legkomolyabb kapcsolata. Előtte csak futó kalandok, de Hannah-val igazán jól megvoltak.
-Szóval, hol megyünk be? -terelte a témát a fiú.
-Azt az ablakot nem lehet becsukni, de még nem csináltattuk meg, mondván úgysem játszik kívülről. Igazából nyitva van -magyaráztam nyugodtan. A srác bólintott.
-De hogy jutunk oda fel? -tette fel az újabb kérdését.
-A fán -közöltem, majd elindultam az említett növény felé. A hintaágynál levettem a kabátomat és a sálamat, mert túlságosan zavartak, majd felkapaszkodtam a legalacsonyabban lévő faágra.
-Ha te mondod... -motyogta Liam, aztán követett. Öt perc szórakázás után, hogy tényleg ne szakadjon le alattunk egy ág sem, biztonságban megérkeztünk az erkélyre. Letörtem egy faágat, amire úgy sincs semmi szükségünk, és áthajoltam az erkély korlátján. Belöktem vele a fürdőnk ablakát, hiszen ahhoz nem tartozott erkély, de ha be akarunk jutni, ott kellett mennünk. A tervem bevállt, az ablak kitárult. Az erkélyen tartottunk egy kisebb létrát, hogy a takarítást megkönnyítse. Fogtam a szerkezetet, és egy kis hidat csináltam belőle a fürdőszoba ablaka, valamint az erkély között.
-Mona, ez nagyon veszélyes, nem mászha... -magyarázta Collins, de én már nem figyeltem rá. Felmásztam a létrára, és négykézláb próbáltam eljutni a célig. Nagyon magasan voltam, de végül csak sikerült.
-Maradj ott, kinyitom neked az erkélyajtót -szóltam vissza Liamnek.
-Nem kell -legyintett, de mikor kitártam az üveges ajtót a szobámból, még mindig ott ácsorgott. Még régebben említette, hogy tériszonya van, semmiképp nem fogom engedni, hogy átmásszon azon a létrán. -Köszi -dölöngélt kínosan egyik lábáról a másikra. -Úgy érzem, ma te hordtad a nadrágot... -köszörülte meg a torkát. Elmosolyodtam, majd a laptopomhoz léptem, és bekapcsoltam. -De menő! -ámult el a hokiütőim láttán. Sokat közülük sosem használtam és sosem fogok, csupán gyűjtöm a nekem tetsző, különleges darabokat.
-Az -értettem egyet. Bepötyögtem a jelszavamat, majd megkerestem a munkánkat, és átküldtem magamnak.
-Ezen nagyon szép vagy -nézegette a falra kiakasztott képeimet.
-Én mindig nagyon szép vagyok -vigyorogtam rá. A fiú elmosolyodott, én pedig lehajtottam a laptopom.
-De ezen különösen -legeltette a szemét továbbra is egy bizonyoa fotón. Tavaly készült a jégpályán. Nem volt se edzés, se meccs, csak lementünk korizni. A csapat egy része van csak a fotón, de vegül mosolyogva nézünk a kamerába. Én Evelyn és Vicky között kaptam helyet, őket ölelem át.
-Köszönöm, azt hiszem -hajtottam le a fejem. Ha tudná, milyen sokat jelentenek a szavai.
-Ő kicsoda? -mutatott egy képre, amin Dave-vel vagyunk. Éppen felidegesített, én pedig bemutattam neki. A pillanatképet a nővérem lőtte. Mikor Dave rájött, hogy kitettem ezt a fotót a falamra, fogta magát, kért egy unikornisos matricát Sophitól, majd ráragasztotta a felmutatott középsőujjamra, hiszen „ez a botrányos viselkedés nem tehető közszemlére". Mintha annyian járnának a szobámba...
-A mostohatesóm -feleltem. -Ott volt az idei bulidon -emlékeztettem.
-Rengetegen ott voltak az idei bulimon, és én mindössze a beszélgetésükre emlékszem abból a hétvégéből -sóhajtott.
-Meg gondolom a csajra, akit előtte megfektettél -jegyeztem meg csípősen.
-Igen, persze, arra is -legyintett. A kis hazug.
-Nem emlékszel rá? -akadtam ki.
-Nem tehetek róla -védekezett.
-Szörnyű vagy -mondtam, majd visszahúztam a létrát az erkélyre. Becsuktam az erkélyajtómat, aztán behajtottam a fürdőben az ablakot. A bejárati ajtón távoztunk, felkaptam az első kulcsot, amit találtam otthon. Hátramentünk a kabátainkért a hintaágyhoz. Ahogy felemeltem a ruhadarabot, egy kulcscsomó hullott a földre.
-Mondd, hogy az nem az, amire gondolok -kérte Liam csukott szemmel. -Ugye nem a lakáskulcsod, ami végig a kabátodban volt?
-Attól tartok, de -kuncogtam fel halkan.
-Webster... -kezdte, de nem akart csúnyát mondani nekem, így nem tudta hogy befejezni a mondatot. -semmi -mondta végül, mire még hangosabban nevetni kezdtem.
-Jössz egy igazolással -emlékeztettem.
-Te pedig hét kilóméterrel -emelte fel a mutatóujját, ezzel nyomatékosítva a mondandóját.
-Tudom -sóhajtottam. Lassan indultam el a kocsi irányába, közeledve egy szörnyű matek beadandó és negyed órányi Collins-baronságok hallgatása felé. Megjegyzem, az utóbbit imádom. És talán az előbbivel is megbékélek, ha ötöst kapunk.
És ötöst kaptunk.