Eltévesztett telefonszám

negyedik szám

Tamaki

Vetek egy utolsó pillantást a tükörképemre, a hüvelykujjammal megpróbálok néhány tincset a helyére varázsolni kisebb nagyobb sikerrel. Az egyik zsebembe csúsztatom a tárcámat, a másikba pedig a mobilomat és a kulcsaimat, majd teljesen késznek nyilvánítom magam az indulásra. Valószínűleg nem egy bájos és szívmelengető mosoly fogad majd, amikor belépek a bárba, de az a morcos "menj anyádba" nézés is ugyanúgy megmosolyogtat.
Az idő végre kellemesen hűvös, de nem is fagyos, így elég egy szimpla ing, és már úton is vagyok a bár felé. A táblájuk szerint már nyitva vannak, és igen, mikor belépek már páran lézengenek. Az érkezésemet nem veszi azonnal észre, mivel épp kiszolgál, de amint kész van, és felpillant, a szeme azonnal szikrákat szúr. Látom, hogy fújtat egyet, majd a füzetecskéjével megindul felém, mint aki a halálára készülve indul harcba. Lassan lépked hozzám, én addig is a combjait fixírozom, ahogy finoman egymáshoz dörzsölődnek a fehér farmeranyagon keresztül. Mikor elém ér, csak akkor emelem fel rá a tekintetemet, és ajándékozom meg egy kacér vigyorral. Félő, hogy kiböki a szemem azzal a tollal, úgy szorítja.
– Mit hozhatok? – préseli ki a fogain keresztül, majd inkább a füzetecskéjét nézi, mint engem.
– A szokásosat – jegyzem meg, mire felhorkant.
– Honnan kéne tudnom, hogy mi az? Nem a kicseszett magánpincéred vagyok, öreg – fintorog, majd ismét rám néz. Látom a szemében az elutasítást, mégsem adom fel. Megvan benne a tüzesség, a szikra, amire szükségem van.
– Egy korsó csapolt sört kérek – mondom végül, mire lefirkantja, és azonnal távozik, mint akinek az élete forog kockán. Közben persze van lehetőségem ismét a hátsóját bámulni, ami úgy is fantasztikus, hogy most fehér farmerba passzírozta magát. Az ajkamba harapok, és vigyorogva várom, hogy visszaérjen a rendelésemmel, miközben a fejemben képsorok futnak le, miket tudnék vele csinálni.
A korsót szinte lecsapja előttem, és egyből tovább is megy, nem néz rám, én pedig picit morgok az orrom alatt, majd inkább belekortyolok a kesernyés italba. Lenyalom a habot a felső ajkamról, majd várom a következő alkalmat, hogy felém billegjen. Ami hogy őszinte legyek sokáig tart, mivel egy órán át sikerül teljesen elkerülnie, az is hidegen hagyja, hogy a kezemet lóbálom, hogy rendeljek még. Úgy néz keresztül rajtam, mint egy üvegablakon. Megszoktam már a nehéz prédákat, de ez a szöszi mind közül a legnehezebb. Nagyot sóhajtok, amikor az üres korsómat az asztalra teszem, de ezzel egyidőben kapok egy másikat, és a pincér már ott sincs, mint aki kerülne minden lehetőséget, hogy hozzá szólhassak.
A második korsót lassan iszom, nem mintha megártana a sok alkohol, valahogy a szervezetem mindig is jól bírta, de a figyelmem végig a fürge csaposon jár. Figyelem, ahogy ide-oda rohangál, és elgondolkodok, hogy ha ennyit mozog, akkor mégis mitől ilyen csodásan teltek az idomai. A saját kezemmel akarom érezni, hogy mennyire húsos, így van egy tervem, bár tudom, hogy majdnem száz százalék az esélye, hogy utána halott leszek.
Megvárom, amíg a szőkeség elhalad mellettem, lévén hogy egy nagyobb társaság ült be mögém így most sokat fog errefelé járkálni. Hallom, ahogy felveszi a rendelést, majd elindul vissza a bárba, közvetlen az én asztalom mellett, pont akkora távolságban, hogy a tenyerem elér a hátsójáig. Azonnal megáll, ahogy érzi a közepesen erős csattanást a fenekén, nekem pedig majdnem elakad a lélegzetem, ahogy a puha húsába markolok az ütés után. Voltaképpen az, hogy nem tesz semmit, jobban megrémiszt, mintha ordibálna velem, vagy csapkodna.
Egyáltalán nem számítok rá, hogy a következő pillanatban a félig üres korsómat megemeli és a tartalmát pontosan a fejemre zúdítja. Felpattanok, így már kevésbé félelmetes a gyilkos tekintete, mivel alig ér a mellkasom közepééig. A korsót olyan erősen csapja az asztalra, hogy azt hiszem egy pillanatra, hogy üvegkristályokra hullik.
– Azonnal takarodj kifelé! – mondja először visszafojtott hangon, majd elismétli még egyszer üvöltve. Nem rezzenek meg, ő viszont faképnél hagy, és a konyhára megy, a lengőajtó majdnem leszakad, ahogy belöki.
Azt már nem, én így haza nem megyek. Követem őt, bár én kissé óvatosabban nyitom az ajtót, és hagyom, hogy becsukódjon mögöttem, amire a szőkeség azonnal felnéz, és a szemében még mindig látom a gyilkos csillanást.
– Azt mondtam, hogy takarodj innét! – ismétli meg magát, én viszont egy laza mozdulattal felkapok egy konyharuhát és elkezdem a hajamat szárítgatni vele. Az anyag rontja a perifériás látásomat, így nem látom mikor és ki lép be konyhára, csak a lépteit hallom, és hogy a pultos srác már nem engem figyel.
– Mi történt Jam? – Amikor meghallom a hangot leveszem a fejemről a konyharuhát, mire az újonnan belépett tag felém fordul. – És te mit... – kezd bele, de megakad, ahogy rám néz. Én is vizslatom őt egy pillanatig, ahogy ő teszi, és én hamarabb ismerem fel őt. – Tamaki?