Eltévesztett telefonszám

ötödik szám

Tamaki

Vigyorogva nézek a fekete hajú férfira, aki elneveti magát, majd jó erősen vállba vereget. Semmit sem változott mióta elváltunk felsőközép végén, így nem volt nehéz felismernem.
– Úristen, Tamaki! Mi ez a haj? És hogy nézel ki? Mi történt veled? – érdeklődik mosolyogva, néha a pultosra, azaz Jamre pillantva, aki értetlenül mered ránk. Tetszik az értetlensége, biztos nem erre számított, és nem tetszik neki, hogy visszanyalt a fagyi.
– Volt egy kis félreértésem a pultosoddal, de már minden rendben – villantok meg egy széles mosolyt, ahogy a szemem sarkából Jamre pillantok. Érzékelem, hogy felháborodik, és szólni akar, aztán kintről hallatszódik egy kis csengettyű.
– Jam, ki tudnál menni? Valószínűleg a vendégek már hiányolnak – Qu int egyet Jamnek, aki egy értetlen, de kissé szúrós pillantással el is tűnik. – Rámásztál, mi? – kérdezi, én pedig csak elnevetem magam.
Nem tudom, hogy mennyi ideig beszélgetünk a konyhán, konkrétan az elmúlt évek minden mozzanatát megbeszéljük. Qu elmondja hogyan lett a bár tulaja, mennyire szereti ezt csinálni és milyen jól megy neki. Én pedig sokat nem tudok mesélni, mivel leragadtam az irodai munkánál, ahhoz pedig hogy én is megnyissam a boltomat, tartalékolnom kell.
– Jó volt beszélni, esetleg máskor is jöhetsz erre. A vendégem vagy – mosolyodik el, majd fél karral átkarol.
– Az utóbbi időben sokat voltam itt – jegyzem meg kicsit utalgatva arra, hogy ennek oka a szexi pultos odakint. Qu ezen persze csak nevet, és a fejét rázza.
– Makacs. Akárcsak te. És szerelmes, szóval sok sikert hozzá. – Qu elköszön tőlem, majd visszavonul az irodájába, én pedig az órámra pillantva konstatálom, hogy lassan záróra. Reménykedek, hogy már mindenki elment, és csak Jam van odakint, ám amikor kilépek, nem egyedül találom. Egy tőle fél fejjel magasabb srác áll előtte, talán vele egyidős, mivel tőlem fiatalabb, az biztos. A karjai Jam dereka körül, míg a szőke pultos vigyorogva öleli át a másik nyakát. Akkor valószínűleg ő lesz Jam szeretője. Qu-nak igaza volt, Jam valószínűleg tényleg szerelmes belé, ez az arcára van írva. Más őt így látni, ezzel a ragyogó mosollyal, és nem a szúrós pillantással. Szomorúan konstatálom, hogy ezt a harcot bizony elvesztettem, és úgy döntök a konyhán keresztül távozok, nem zavarom meg őket.
Csukódik mögöttem a konyhaajtó, amikor egy csattanást hallok, és nem tudom megállni, hogy ne nézzek vissza. Jam szúrós szemekkel néz fel a srácra, akinek az arca egyik fele piros, és próbálja az ütés utáni csípős fájdalmat enyhíteni. Nem hallom, miről beszélnek, de Jam ingerültnek tűnik, és egy pillanatra vigyorogni akarok, hogy nem csak én váltom ki belőle ezt az ellenszenvet. Aztán arcon csap a felismerés, hogy valószínűleg felültették. A srác mintha még próbálkozna bocsánatot kérni, de Jam csak a fejét rázza. A fiú bólint végül, aztán sarkon fordul, és elmegy. Jam jól tartja magát, talán annyira nem is zaklatta fel a dolog – gondolom, aztán látom, ahogy a lába megremeg, és a pultba kapaszkodik, a teste rázkódik, és az arcán könnyek folynak le. Megdöbbent a látvány, és oda akarok lépni hozzá, de már hátat is fordít, és elindul egy ajtó felé, ami valószínűleg a bár melletti kis utcára vezet. Sóhajtok, majd lassan elindulok utána, nem akarom rátörni az ajtót, így egy pár percig hagyom, hogy egyedül lehessen. Az ajtót résnyire nyitom, pont rálátok, a földön guggol és sír. Kissé mardos a bűntudat, amiért eddig így bántam vele. Akaratlanul mozdulok meg felé, az ajtó nyikorgására felkapja a fejét. Bármennyire is sértett, még mindig képes rám gyilkos tekintettel nézni.
– Mit keresel itt? – förmed rám, majd azonnal feláll. Kissé meginog, de képes talpon maradni.
– Csak megnéztem, hogy vagy – vonok vállat, majd teszek pár lépést közelebb felé. A válaszom hallatán csak felhorkant.
– Ugyan, kérlek! Gusztustalan, amit csinálsz, ugye tudod? Az utolsó pillanatig küzdessz azért, hogy a nadrágomba férkőzhess! – morogja, de közben folyamatosan az arcát törölgeti. A nadrágzsebembe túrok, hogy elővegyek neki egy zsebkendőt, de mielőtt odaadhatnám, elindul mellettem. Elkapom a karját, nem túl erősen, csak nem engedem, hogy elmenjen.
Érzem, hogy megfeszül a szorításom alatt, és azt is, hogy éppen ütni készül. Igazából megérdemlem, és várom is, azonban megakad, amikor meglátja a zsebkendőt. Felé nyúl, én pedig lassan elengedem a karját. Jam megtörli az arcát, majd kifújja az orrát, és eltűnik a szúrós kifejezés.
– Köszönöm – motyogja nagyon halkan, majd meg is köszörüli a torkát, mintha nem is mondott volna semmit. Elmosolyodok, nem úgy, ahogy korábban látta tőlem, a mosolyom nem kacér vagy gúnyos, sokkal inkább szomorú.
– Vigyázz magadra a haza úton, Jam! – köszönök el tőle, majd kissé megborzolom a haját, és elindulok a saját otthonom felé.