ELÁRULVA - J.J.K.

13. - Apa

Jungkook:

Mellkasom fájdalmasan, jeges ürességgel feszített, ami miatt nem tudtam elaludni. Megemelve kezem pillantottam órámra, ami fél kettőt mutatott. Ezernyi gondolat keringett bennem, gyötörve, megkímélve az alvástól. Lerúgtam magamról takarómat, majd csendben kimentem a szobából. Elcaflattam a szomszédos ajtóig és kopogást mellőzve halkan benyitottam. Noel az oldalán fekve aludt, majdnem úgy, mint a pár nappal ezelőtti álmomban. Cseppnyi hezitálás után megközelítettem, aztán elfoglalva a kevéske szabad helyet, mellé feküdtem. A matrac süppedésére felriadt, fejét oldalra fordítva, álmos szemekkel pislogva rám. Nem bírtam tovább és talán nem is akartam. Közelebb hajolva hozzá finom csókot leheltem ajkaira. Ő viszonozta, mérhetetlenül boldoggá téve ezzel. Lassan, finoman táncoltak ajkai az enyémen, egyből feltüzelve vágyam. Nyelvével bejutásért esedezett, melyet késségesen megadtam neki, hogy ízlelőink óvatosan masszírozva egymást mozoghassanak. Csak akkor fogtam fel igazán, mennyire hiányzott és mennyire csodálatos is Ő. Tenyerem csípőjére kúszott, gyengéden megmarkolva a kerek idomot. Mondanom kellett volna valamit, bocsánatot kérni Tőle úgy, mint sosem. Könyörögni neki, olyan elkeseredetten, amilyen én voltam. Mégsem tettem, mert azzal elrontottam volna a pillanatot. Közelebb húztam magamhoz altestét, hozzá dörgölve merevedésemhez, mire kéjes sóhajtása számban halt el. Imádtam ezeket az édes hangokat, amiket én váltottam ki belőle. Ujjai alsóneműjére tévedtek és csókunkat egy másodpercre sem megszakítva lejjebb tolta bugyiját, egyértelművé téve szándékát. Szívem életre kelve vágtázott követhetetlen tempóban, míg kiszabadítottam férfiasságom boxerem fogságából. Noel megemelte lábát, én pedig késlekedés nélkül csúsztattam belé hosszom. Oxigénem bent rekedt a leírhatatlanul mennyei érzettől. Sokkal szűkebb volt, mint máskor. Homlokom vállára ejtettem, elszakadva ajkaitól.
- Édes Istenem – leheltem mámorban úszva, bőrére.
Noel lassan mozgatta ellennem csípőjét, minden egyes mozdulatával a pokolba taszítva. Szemeim erőszakosan szorítottam össze, fogaim csikorogtak, miként azon szenvedtem, ne menjek el túl hamar. Régen voltam már nővel, azaz Noellel. Ordítani tudtam volna érintéseitől. Vesztemre, alig tartott pár percig az egész. Testem elárult, így reagálva rá, gerincem mentén forró borzongás kúszott végig, majd nagyot nyögve elélveztem. Zihálva szorítottam vállát, kapaszkodót keresve. Éreztem, amint megrázkódik mellettem, kuncogás közben.
- Kibaszottul nem vicces – morogtam, de valójában nem haragudtam rá.

*&*&*&*

Gawriil bevállalta a reggeli elkészítését és igazán kitett magáért. Velem ellentétben, ő megszokta már az egyedüllétet. Ínycsiklandó rántotta gőzölgött az asztalon, pirítós, bacon, narancslé. Én megint csak az asztallapot tanulmányoztam, kávém kortyolgatva. A lányok a fürdőszobában készülődtek. Noelnek dolgoznia kellett, Angienek oviba menni. Tegnap óta egyszer sem érdeklődtem a születendő babáról, ami miatt furcsán éreztem magam. Az önző énem veszettül vágyta, hogy az enyém legyen, így lenne oka Noelnek újabb esélyt adni és visszafogadni. Titkon mégis azt reméltem, hogy a pici Gawriilé. Akkor, Noel őt választhatná és boldog lehetne. Angie zavart pofival elém lépett, alsó ajkát rágcsálva, amitől pontosan úgy festett, akár No.
- Mi az Nyuszikám? – tettem le bögrémet, előre hajolva hozzá.
- Mmmh. Anya bepisilt – közölte.
Értetlenül pislogtam rá, ráncolva homlokom. Fogalmam sem volt, mire gondolhat, aztán Gawriil felkiáltott.
- A magzatvíz!
Szaporán pattantam fel és Gawval egyszerre rohantunk a fürdőszobáig. Noel a mosdót markolva fújtatott, alatta enyhén véres tócsával. Minden annyira gyorsan történt és felpörgött, alig tudtam követni. Robotként segédkeztem az utazótáskája lehozásában, Angie előkészületeiben, hogy oviba mehessen. Egy Nani nevű, kedves arcú idősödő nő elvitte Őt az óvódába, míg mi Gawriillal a kórházba igyekeztünk. Odabent az idő lelassult, örökkévalóságnak hatva. Noelt a szülőszobára vitték, mi a folyosón várakoztunk. Jeges rémület söpört rajtam át, amikor egy nővér kifutott onnan, azt hajtogatva „baj van”.  A lehetősége, hogy elveszíthetem Noelt, halálra ijesztett és sírásra sarkalt. A nővér visszatért egy orvos társaságában. Elkaptam a csaj kezét, megállítva.
- Mi van a feleségemmel? – kérdeztem pánikolva.
- Erről nem adhatok információt – rázta fejét és otthagyott.
Fel s le járkáltam a hosszú folyosón, idegbeteg módjára. Nem tudtam, mi van Noellel és ez veszettül frusztrált. Eltelt fél óra, gyötrelmes idő volt számomra. Ott, abban a pillanatban tényleg azt akartam, hogy Gawriil legyen a gyerek apja és ne kelljen mindezt még egyszer átélnem, még többet aggódnom érte, értük. Le akartam lépni, haza utazni a francba, nem törődni velük többé, ám valami megmagyarázhatatlan erő nem engedett. Megfogadtam magamban, ha a baba apja Gaw, csendben átadom neki Noelt, az esélyt arra, hogy a nő, akit a világon legjobban szeretek boldog lehessen egy olyan Társsal, kit megérdemel. A nővér ismét megjelent, mire könyörögve tekintettem rá.
- A felesége és a baba is jól vannak. Sajnos, a pici az utolsó órában megfordult, ezért sürgősségi császármetszést kellett végezni. A műtét komplikáció mentesen zajlott. Bemehetnek hozzá – magyarázta.
Bólintottam, megkönnyebbült sóhajt eresztve. Remegve, zakatoló szívvel követtem a csajt, mögöttem Gawriil hasonló állapotban. Gondolatai kuszák voltak, zavarosak, együl a belőle átáradó izgalmat érzékeltem tisztán. A kis, napfényes szobában Noel bágyadtan feküdt a kórház szagú ágynemű közt, fáradt mosollyal ajkain. Lecövekeltem ágya előtt, lábainál, Gaw mellé ült egy székre. Megfogta No kézfejét, puha csókot hintve rá.
- Hogy érzed magad? – érdeklődte szelíd mosollyal tőle.
- Furán. Nem érzem az alsótestem és még mindig ijedt vagyok. Annyira gyorsan történt minden – beszélt lassan, nyugodtan.
- Rémisztő volt? – ugrott meg Gaw szemöldöke.
- Sosem féltem még ennyire – válaszolta őszintén Noel.
- És a baba?
- Ő jól van. Gyönyörű – mondta áhítattal.
Egy testesebb nővér toppant be, karjaiban egy aprócska csomaggal. Úgy tartotta, ne láthassam az arcát, amiért ideges lettem. No pofija felragyogott a boldogságtól és várakozva nézett a nőre.
- Anyuka elég erősnek érzi ahhoz magát, hogy átvegye a picit?
No sürgetve bólintott, majd könnyes szemekkel, vigyázva magához ölelte a picit. Közelebb léptem, hogy tisztán láthassam őket.
- Szia kicsi Caleb, én vagyok az anyukád – gügyögte az őrá pislogó csöppségnek.
Mellkasom mintha felrobbant volna, ujjaim ökölbe szorultak, légvételem zihálásba csapott át. A leggyönyörűbb, legcsodálatosabb kisfiú volt, akit valaha is láttam. Tökéletes. Lenyűgözve vizslattam vonásait, aprónyi, ökölbe szorított ujjacskáit, sötét haját. Leszegve fejem zokogtam fel a rám zúduló töméntelen érzelmi kavalkád okán, de igy is hallottam Noel hozzám címezett kérdését.
- Megszeretnéd fogni a fiad?