Faceless(Rin Matsouka X Oc)

Habok között

Arigatou Rin...
Kezdtem megnyugodni. Eddigi nehézkes szaggatott levegő vételeim lassan egyenletessé váltak. A sírásom abba maradt. Görcsösen szorítottam Rin felsőjét. Ujjaim vége már fehéredett de nem érdekelt. Jó volt hogy kiadhattam magamból és hogy Rin nem kérdezett csak hagyta hogy hozzá menekülhessek. Megfogadtam hogy soha sem fogok mások előtt sírni.De ez más volt. Nem is értem hogy tud ilyen hatást kiváltani belőlem egyetlen személy.

Vörösre sírt szemeimből kitöröltem a sós maró cseppeket és elváltam a vöröstől.

- Jól vagy Sakura?

- Jobban mint voltam. Köszönöm Rin.

- Mi történt..?

- Ami történt az nem most volt. Sokkal inkább a múltban.- felnéztem a vörös szempárokba amikből most a szomorúság és az aggodalom tükröződött.

- A múltban? Sosem meséltél még róla. Én bármikor itt vagyok neked ugye tudod? Számíthatsz rám. Ha kell csak meghallgatlak.

- Rin?

- Ezért kérlek mond el mi a baj.

- Hálás vagyok de nem hiszem hogy el tudnám mondani sírás nélkül vagy azt sem hogy érdekelne téged. Senkit sem érdekel igazán más problémája. Csupán az illem.

- Ekkora baromság egy ilyen szép szájból! Mi törődünk veled! Haru, Makoto, Lucas, az edző. És én is.

Nagyra nyíltak szemeim és egyenesen Rint bámultam. Törődik velem? Ezt nem igazán vehetem jelnek igaz?  Apró mosoly kúszott azért arcomra belegondolva a dolgokba de csak egy pillanatig. Újból rám tört a szorító keserű érzés.

- Rendben elmesélem. Tudod ma van 7 éve hogy- megakadtam. Meg kellett gondolnom mit is mondok ki- hogy..- újra könnyezni kezdtem, hangom megremegett. Nagyot nyeltem.-hogy anyukám meghalt.

- Mi? Anyukád meghalt? Ezt eddig sosem mondtad. Saku.

- Igen. És részben miattam halt meg.

- Tessék? Hogy érted ezt?

- Ha aznap nem szaladok el nem történt volna meg.

Ma megint csúfoltak az iskolában. Mindig ez megy. A vörös paradicsom. Utálom. Hazaérve rögtön a szobámba futottam. Ma úszás is lesz. Anya azt mondta ma eljön velem és tanít valami újat. Anyu folyton dolgozik. Sosincs velem... Mindig egyedül vagyok. Nem tud semmiről amin át megyek nap mint nap. De ma végre velem lesz és elmondhatok neki mindent. Boldogan összepakolom az úszós dolgaimat és leplezve szomorúságom rohanok le a lépcsőn várva hogy anyu haza jöjjön.

Már rég itthon kéne lennie. Mi történt? Amióta apu elhagyott azóta folyamatosan ez megy. Ritkán küldi a gyerektartást és nem is találkoztam vele még sosem. Vagyis úgy nem hogy arra emlékezzek is. Anya pont ezért naphosszat dolgozik és nincs sok ideje rám. Igaz tudom hogy értem is teszi de jó lenne ha néha csak kettesben lehetnénk. Nyílik a bejárati ajtó. Végre itthon van!

- Tadaima..

- Okairi! Mehetünk?

- Nem megyek most sehová Saku fáradt vagyok. Majd máskor.

Mindig máskor. Sosincs ideje rám. Sosincs ideje arra hogy meghallgassa mi történik velem. Feladta az álmát csak azért hogy velem lehessen és nekem szentelje az életét. De mostanában semmit sincs velem.. majd máskor majd máskor. Annyira elegem van!

- Mindig csak máskor! Mikor fogsz végre velem is lenni?! Miért nincs rám időd? Miért bánt mindenki?- hangom halkulni kezdett könnyeim eleredtek.