Megérte 9 évet várni rá?
Hogy megérte-e? Hogy megérte-e 9 évet arra várni, hogy a kétségbeesett, zöld szemek ne csupán aggódva pillantsanak rá, ne csupán dühösen, hanem szeretettel is?
Hogy megérte-e várni a pillanatot, hogy visszatérjenek a halálból, és ne csak baráti szeretettel nézzenek, gondoljanak egymásra?
Hogy megérte-e várni, hogy az erős karok először átöleljék a vállait, hogy először marjon rémülten az ingjébe, vagy kapaszkodjon a kezébe úgy, hogy fel se tűnjön neki, hogy az ujjaik összekulcsolódtak?
Hogy megérte-e várni, hogy az ő szívük is lassacskán úgy váljon eggyé, mint néhanapján a testük, amikor nyugtató, szoros ölelésekre vágytak?
Hogy megérte-e várni az újabb harcokra, amiket aztán felszabadultság követett? Hogy megérte-e mindent feláldozni és küzdeni érte?
Hogy megérte-e várni az egyáltalán nem szándékos, félresikerült, elfuserált első csókjukra, amikor véletlenül összefejeltek, és még a szájuk is összeért? Hogy megérte-e várni rá, ha a csók folytatása azonban tökéletes, és elcserélhetetlen volt?
Hogy megérte-e várni az ezt követő kínos pillanatokra, amikor nem mertek egymásra nézni?
És hogy megérte-e várni a férfi újabb visszatértére, hogy a vallomására válaszként kimondja, viszont szereti?
Castiel lágyan mosolyogva emelte tekintetét Samre, és halkan így felelt a feltett kérdésre: Meg. Megérte.
Hogy Deannek megérte-e várni a sok szenvedés után Castiel nehezen kinyögött szavaira, hogy miatta is bánhassa a közelgő halálát? Castiel nem tudta a választ, de ahogy a testvérével hangosan nevető Deanre pillantott arra gondolt, igen. Neki is megérte.
