Azzal számolt, hogy addigra már nem lesz egyes egyedül; hogy nem magában fog izgulni a dolgozatok és felelések előtt, hogy nem magában fog enni az ebédlőben (azért annyira nem volt elkeseredett, hogy a férfi mosdóban étkezzen), hogy nem magában fog hazasétálni a szélben, esőben, hóban, fagyban - de ő nem volt más, mint Csendes Milton, amíg az a zöld szemű nevenincs meg nem érkezett, és ki nem ragadta a kárhozatából.
Tudta, hogy megmentették, és mily' ironikus, valójában neki kellett volna megmentenie a másikat, aki koszos farmerben járt és flanelben és oh, a flanel olyan jól állt neki. Neki kellett volna kiragadnia őt, és nem fordítva, ő nem, nem érdemelte meg, de az a gyönyörű fiú, akinek teste (és lelke is, bár ezt itt még nem tudta) megegyezett da Vinci tökéletes férfijével, meg, megérdemelte.
Egyhangúan teltek Castiel napjai - de Dean bearanyozta és kiszínezte a szürke foltokat és mosolygó fejeket rajzolt rájuk.
Sosem beszéltek. Castiel mellé állt az ebédlőben a sorban, ha kiment a folyosóra, követte, ha maradt, ő is maradt és nézte, ahogy ráncolja a szemöldökét, miközben regényt olvas.
Nincs mit tagadni, Castiel belészeretett, és minél előbb meg akarta ismerni, ám titkon remélte: sosem történik meg, mert ha az ismeretségük romba dönti a róla alkotott képét, összedől minden, minden, minden, és neki nem volt kedve újra építkezni - fárasztó volt és megterhelő, és fájdalmas.
Csütörtök késő délután volt, az óra a falon kattogott, és Castielnek nehezére esett nem elaludni az utolsó óráján, irodalmon. Szerette is és utálta is; érdekes volt, de általában untatta és gyűlölt rá tanulni, ezért sosem tette.
Felkapta a fejét, amikor a tanárúr így szólt:
- Dean, elkészültél a prezentációval?
- Igen, tanárúr.
Castiel tágra nyílt szemekkel követte Dean mozdulatait, amint kisétált az interaktív tábla elé, és fekete pendrive-ot dugott a laptopba, másodpercekig kattintgatott, aztán a kivetítve megjelent a szó: PREDESZTINÁCIÓ.
- A predesztináció az eleve elrendelés tana: azt tanítja meg, hogy Isten rendelkezik bizonyos dolgok felől, mielőtt azok bekövetkeznek. Kétségkívül máig érzékeny téma, hogy létezik-e vagy sem - tovább nyomta a diát, és Castiel életében először kíváncsi volt az irodalom órára. - A legelterjedtebb ellenvetés ellene az, hogy igazságtalan. Isten miért választana ki embereket, és másokat miért nem? Miért akarna valakinek rosszat és másnak miért jót? Miért akarná eldönteni a sorsunkat? Erre keressük ma a válaszokat.
Castiel elbűvölve hallgatta és elszomorodott, amikor véget ért. Az órából visszamaradt öt percben már pakolhattak, és a tanárúr hamarosan elengedte őket. Amikor Castiel kiért a gimnázium elé, Deant pillantotta meg a lépcsőn ülve. Gondolkodás nélkül (pedig ez volt a nagy pillanata és nem szúrhatta el!) leült mellé, és megszólalt.
- Nagyon jó volt az előadásod. Biztos kapsz érte ötöst - csak most vette észre, hogy Dean szájában cigaretta füstölgött. Amikor Dean rápillantott, kikapta a szájából és elmosolyodva kifújta a füstöt.
- Kösz. Castiel, ugye?
- Igen.
- Dean vagyok.
- Tudom.
- Te... te vagy az, aki egyszer felolvasott egy verset abban a kocsmában, ugye?
- Igen - felelte Castiel csodálkozva. - Ott voltál?
- Aha. Szeretem a felolvasó esteket. És a te versed különösen jó volt.
Castielnek nem tűnt fel, mennyi idő telt el, mialatt beszélgettek az öreg épület előtt, de régóta először nem érdekelte, hogy időben hazaér-e és ez büszkeséggel töltötte el. Dean csodálatos volt, és nem csalódott benne; szerette a zenét, novellákat szokott írni, és ha nem volt rá pénze, rágót lopott a közeli boltból. Általában áfonyásat - azt Castiel is imádta.
Amikor Dean megkínálta a cigijéből, Castiel elvörösödött a gondolatra, hogy valamihez hozzáérhet a szája, amihez Dean ajkai ezelőtt, de beleegyezett és beleszívott, köhögött, Dean nevetett és az gyönyörű volt.
Amikor Castiel hazaért, úgy érezte magát, mint egy szerelmes hercegnő, és nem foglalkoztatta, hogy pokolra fog-e kerülni, amiért szerelmes Deanbe. Mert Dean pokoli volt.
Ezentúl Dean mindig kereste a társaságát; együtt olvastak, ettek, és jegyzeteltek - Dean átköltözött mellé a másik padsorba és örült, hogy Castiel milyen boldog miatta. Dean általában hazakísérte Castielt, nem törődve vele, hogy így kétszer annyit kell gyalogolnia haza. Castiel a következő heti pénteki napon egy öleléssel értékelte, és nem is tudatosult benne, mit csinál.
Dean erősen a vállába karolt és magához szorította. Castiel felnyekkent döbbenetében, de viszonozta, és Dean nyakába hajtotta a fejét. Beszívta az illatát, Dean pedig kuncogott. Castiel elpirult, de hirtelenjében feltette a kérdést:
- Nem jössz be? A szüleim dolgoznak.
A házuk otthonos volt és mégis rideg; ez a kettősség megrémisztette Deant. A kávé színű falakon Francis Bacon festményei lógtak és díszesebbnél díszesebb keresztek. Képtelen lett volna itt élni.
- Kérsz valamit? - kiáltotta Castiel a konyhából, míg Dean az ajtóban ácsorgott legyökerezett lábakkal, elnyílt ajkakkal bámulva körbe.
- Nem, köszönöm - motyogta, a száját harapva. Zavarban volt. Ő. Dean Winchester sosem volt zavarban. Mégis mi lelte őt?
Talán szerelmes - gondolta magába, a mondat ráragadt és igyekezett leporolni magáról, mint a hamut, amikor a ruhájára hullott.
Egyébként Castielék házában szemtelen tisztaság és jó illat volt. Nem fogadta mindenhol gomolygó füstfelhő és elnyomott csikkek az asztalon, kanapén, földön, plafonon - hogy az apja miért nyomta a plafonra a cigarettáját, azóta se tudta, de egy vörös folt is éktelenkedett mellette, vér vagy bor, ki tudja már.
Castiel bekísérte a szobájába. A falak szürkék voltak, az ágyat egy fekete pléd takarta, a sarokban egy íróasztal álldogált, mellette egy szekrény, az ablakpárkányban pedig egy fekete macska feküdt. Dean hátrahőkölt.
- Van macskád?
- Aha. Miranda a neve.
- Miranda.
- Igen.
- Mint az az üdítő?
- A Mirinda?
- Ja, télleg'.
Estig beszélgettek, Dean játszott Mirandával, aki jól megkarmolta, aztán megint ölelkeztek, és Dean boldogan ment haza.
Egyre több időt töltöttek együtt és Castiel egyre szerelmesebb lett. Minden délután együtt tanultak, aztán megnéztek egy filmet és akár egymásnál is aludtak, ha kedvük úgy tartotta.
Amikor január első hetének szombatán a város szélén lévő elhagyatott ház erkélyén ültek, lelógatva a lábukat, sokáig némán, Castiel kíváncsian megszólalt. Tudta, mire készül, és már nem volt vissza út.
- Boldog vagy szomorú vagy?
Dean maga elé pillantva gondolkodott.
- Szomorú.
Castiel kissé meglepődött.
- Rendben. De figyelmeztetlek. Ez össze fogja törni a szíved - Megcsókolta. Dean szemei kitágultak, és másodpercekig nem mozdult, aztán Castielhez simult, és viszonozta. Elhajolt, hogy levegőt kaphasson.
- Már így is törött.
Hevesen utána kapott, a nyakába akasztotta a kezeit és csak csókolta, csókolta és csókolta, erősen megharapta az ajkát, úgy, hogy kiserkent a vére, és ő bűnbánóan nyalta le a szájáról a fémes nedűt, Castiel pedig felnyögött, és elnyújtva sóhajtott.
- Pokolra fogunk kerülni - suttogta Castiel, amikor a sötétben feküdtek az elhagyatott ház belsejében egy koszos matracon. A feje Dean vállán pihent, a meztelen oldaluk összeragadt és a testük izzadságban úszott. Castielt nem érdekelte, ki kivel hál, hol, és milyen indokból; lényeg, hogy boldog legyen. Elcsépelt, de így gondolta.
- Csak én fogok - felelte Dean. - Te nem. Te a Mennyekbe mész.
- Ugyan miért tenném?
- Hiszel Istenben, művelt vagy és jó ember. Semmi okod sincs rá, hogy Pokolra kerülj.
- De neked sincs.
- De... - Castiel befogta a száját egy hosszú csókkal. Nem akarta hallgatni. Amikor elhajoltak, folytatta.
- A Pokol, Menny és Purgatórium után kell lennie egy negyedik dimenziónak. Biztos vagyok benne, hogy van. Csak Dante nem írta le.
- Miért?
- Mert megtartotta magának.
- Hülye. Miért vagy benne biztos?
- Azt nem tom'.
Dean elhallgatott és Castielre bámult.
- Szerelmes vagyok beléd. Ezért Pokolra kerülök.
Castiel sóhajtott és forrón megcsókolta.
- Szintúgy.
(És valóban Pokolra kerültek.)
