a sztoriban nem a természetfeletti univerzumban vannak, hanem egy teljesen hétköznapiban. sam 12 éves, dean 16, lassan 17, cas pedig 18. jó olvasást!
- Megint nyertem. Le a nadrággal, cowboy!
Dean önelégült vigyorral dőlt az ágyának, figyelve Castiel beletörődött arckifejezését, miközben a farmerjét szenvedte le magáról. Dean verhetetlen volt a pókerben, főleg, ha a vetkőzős fajtáról volt szó, hiszen amikor Castiel megkérdezte, ez miért ilyen élvezetes, ennyit válaszolt: azért, mert fél óra múlva már meztelenül fogsz itt ülni, én pedig röhöghetek rajtad. Legalább korrekt volt, és elmagyarázta a kártyajáték lényegét, szóval csak én vagyok hülye hozzá, gondolta Castiel, mikor egy szál alsónadrágban, de annál méltóságteljesebben helyet foglalt Deannel szemben. Ő tudott veszíteni, Deannel ellentétben, akit öt nyereséggel engesztelt ki az egyetlen vereségéért, aminek köszönhetően a pólója a Castiel melletti felgyülemlett ruha kapucra hajítva virított.
- Nem értem a játékot, Dean. Meddig akarod folytatni a vetkőztetésem? - Castiel kíváncsi arcán egy eltüntethetetlen, halvány mosoly is játszott, ami azt sugallta, valójában szórakoztatja a helyzet. Dean drámaian felsóhajtott, és a szívére tette a kezét.
- Ha ennyire szeretnéd, legyen, elmagyarázom mégegyszer, hogy ne érezd magad ilyen szarul - mondta alázatosan, megjátszott szánalommal, majd komolyságot varázsolt magára. - De! Csak azért, mert már csak egy alsó van rajtad, és így, mivel előtte még segítek is, emelem a tétet. Ha az utolsó körben nyersz, kimegyek az utcára pucéran. Becsszó! Viszont ha én nyerek, természetesen le az alsóval is, és nevethetek rajtad.
- Áll az alku! - Castiel vigyorogva bólintott rá, és zavarba ejtő figyelemmel kísérte, hogy Dean leüljön mellé a földre.
Hónapok óta legjobb barátok voltak. Úgy robbantak be egymás életébe, mint a tűzijáték: gyorsan, színesen, azonban nem hullottak alá pár másodperccel utána, igen, ebben különböztek tőle. Aligha volt pár vonásuk, amiben hasonlítottak volna, mégis kitűnő párost alkottak, egymást egészítették ki, ők összegyúrva egy ellenállhatatlan pasit képeznének, beszélték meg minden este nevetve, amikor együtt ültek kint a kosárpályán. Azonban mindketten éreztek valami különöset a másikban: ha egymáshoz értek, belebizsergett a testük, ha egymásra néztek, a gyomruk szaltót hányt, mintha... mintha... ízlelgették a szót, de hülyeségnek tartották. Köztük nem lesz Brokeback, győzködték magukat minden alkalommal, amikor eszükbe ötlött a gondolat.
Dean kényelmesen elhelyezkedett, majd magyarázni kezdett a kártyák értékéről. Tehát érték szerint csökkenő sorrendben: royalflös, flös, póker, full, színflös, sorolta Dean, Castiel figyelmesen hallgatta, és követte a szemével az ujjait, hogy tudja, melyik lapra mutat... egy ideig. Égszínkék szemei elidőztek Dean arcán, istenem, milyen gyönyörű arca van, a haján, a zöld íriszein, az orrán, a szeplőin, amik halvány fényben is úgy világítottak, mint a csillagok az égen, és a száján, amit minden, minden áldott alkalommal próbált kerülni a tekintetével, de most nem sikerült. Nézte, hogyan formálja a szavakat, sor (mégcsak itt tartunk?), halvány kör alak, drill, elnyitott ajkak, nyelve a szájpadlásának nyomódva a szó elején, két pár, egy pár, és üres kéz. Az ő kezei biztosan üresek Dean selymes tincsei nélkül, amikkel minden együtt töltött délutánuk alatt játsszania kellett. Na, nem mintha ellenére lett volna.
- És mivel a royalflös a legmagasabb, azzal kérdés nélkül nyersz, mert... - hadarta Dean vetve egy pillantást Castielre. Nehezen kerülte el a figyelmét, hogy barátja csak megbabonázva bámulja. Zavartan köhintett. - Cas, elbambultál - jegyezte meg.
- Bocsánat, én... - szabadkozott azonnal, arca lángba borult, és kétségbeesetten kapkodta a tekintetét a kártyák között. - A royalflössel nyerek, értem - rámutatott két lapra, csupán bizonyíték gyanánt, fogalma sem volt mik azok. - Ez a royalflös.
