- Dean, nem! Mondom, nem!
Castiel ideges és aggódó hangja betöltötte az egész szobát, ha nem az egész bunkert. Egy pillanatra elhallgatott, elgondolkodva, hogy vajon ezzel hányadszorra ébresztheti fel Samet ezen az éjszakán, és arra jutott, hogy jó sokadszorra. De nem volt mit tenni, Dean kiállhatatlan volt; az angyal egyetlen egy pillanatra fordított hátat az ágyon betegeskedő vadásznak, az hirtelen ülőhelyzetbe pattant (már amennyire tudott a törött bordáitól) és megpróbálkozott a felállással, hátha kijuthat a szobájából, ahol órák óta gubbasztott. Egy ügy kapcsán elég súlyosan megsérült, és pechére Castiel ragaszkodott hozzá, hogy ha már nem tudja az erejével meggyógyítani, had legyen mellette, amíg pihen, de Dean Winchester és a pihenés szó valamiért nagyon nem voltak köszönőviszonyban sem. Castiel örömmel egyezett volna bele egy nyugodt estébe - Dean alszik, ő meg ül mellette és olvas, de nem, Dean meg az az idióta makacssága összefogott ellene, és átvirrasztották az éjszakát. Legalábbis a nagyrészét. Lassan hajnali három óra volt, és Dean pár öt perces elbóbiskolásán kívül nem aludt semmit, hiszen kitartóan küzdött, hogy lemehessen a könyvtárba csinálni a dolgát (azaz kutatni Lucifer után), de Castiel kezdte azt hinni, hogy márcsak azért kel fel minden második pillanatban, hogy idegesítse. Ha ez volt a terve, sikerült neki.
- Dean - sóhajtotta Castiel bosszúsan, és olyan gyilkos szemeket meresztett az ajtó felé igyekvőre, hogy az megtorpant, és vetett egy pillantást az angyalra. Konstatálva, hogy már a legjobb barátja is meg akarja ölni, gyorsabban battyogott a szabadulást jelképező kijárat felé. Két lépést sem tett meg, Castiel előtte termett és a mellkasára bökött. - Te! Elviselhetetlen vagy! - mondta fortyogva. - Én csak segíteni próbálok, hamár ezerszer hozzám vágtad, hogy használhatatlan vagyok az erőm nélkül, legalább lehetne benned annyi tisztelet felém, hogy engeded!
Dean száját elhagyta egy lemondó nyöszörgés és hátat fordítva Castielnek, az ágya felé vette az irányt. Castiel elmotyogott egy elégedetlen köszönömöt, amikor úgy tűnt, Dean lefekszik, de a vadász egy pillanat alatt megperdült a tengelye körül, és kihasználva Castiel kezdeti döbbenetét, az ajtó felé iramodott. Az angyal, leküzdve a meglepettséget, belemarkolt Dean vállába, és visszarántotta. Kissé túl erősen.
- Ááá! - kiáltotta Dean, és Castiel testének ütközött. A pillanatnyi fájdalmáról azonnal elterelte a figyelmét az a fránya melegség, ami átjárta minden porcikáját. Utálta a reakcióit, amiért rendszeresen cserben hagyták őt.
- Bocsánat - nyögte hirtelen Castiel, és elengedte Dean vállát. Leeresztette a kezeit, amik bénán lógtak maga mellett. Amíg Dean meg nem köszörülte a torkát, Castielnek eszébe sem jutott ellépni tőle, hiszen a testük valóban összepréselődött, és ő a tudatlanok örömével fogadta a kellemes érzést, ami a vadász közelségével járt. Különös módon azonban Dean sem hátrált el tőle, inkább felé fordult, a szemébe nézett, és kis hezitálással felé döntötte a fejét. Ha őszinték akarunk lenni, Castiel amúgy nem értette a helyzetet; ilyet a sok filmben látott, amit Dean egykor megnézetett vele, és általában egy nő és férfi között történt. Csak pár kínos másodperc után esett le neki a tantusz - és koppant is egy nagyot -, ezért ő is Dean felé hajolt, egészen addig, amíg a szája a szájához nem ért. Na, az elég fura volt.
Igazából ő már csinált ilyet. Csak minden erejével azon volt, hogy kitörölje az emlékezetéből, elvégre normális ember - vagy angyal - nem szívesen emlékszik egy elmebetegre, aki meg akarta ölni és meg is ölte, akkor sem, ha előtte cudar jót szexeltek. Akkor csókolózott életében először, és eddig a pillanatig úgy gondolta, hogy utoljára is. De Dean ajkai olyan puhák voltak, hogy azt büntetni kellett volna, és amikor megunták az egyhelyben álldogálást, megmozdították a szájukat, és Castiel csak arra lett figyelmes, hogy a sok regényben olvasott dolog történik vele; Dean nyelve forrón simult az övéhez, és ő nem tudta megállni, hogy ne marjon Dean oldalába, annál fogva húzva magához. De ekkor Dean felszisszent, és megharapta a saját ajkát. Castiel pedig értetlenkedve elhajolt, Dean tekintete után kutatva.
- Rosszat csináltam?
- Dehogy - mosolyodott el erőtlenül Dean, és Castiel tarkójára csúsztatva a kezét, visszahúzta magához. - Folytassuk.
Újra megcsókolta, és Castiel végleg elveszett az érintésében. A szája bódítóan édes volt és nem is sejtette eddig, hogy létezik ilyen jó érzés a világon. Aztán nedvességet érzett Dean pólóján keresztül az oldalán, és ijedten kiszakadt a csókból. Egy pillanat alatt összeállt előtte a kép, és idegesen bámulta a vértől átázott kék felsőt, amit Dean viselt.
- Istenem, te idióta! - morogta mérgesen, és leültette Deant az ágyára, miközben a vadász már utasítás nélkül vetkőzött, Castiel pedig elsősorban papírzsebkendőkért nyúlt. Dean felszakadt sebére tapasztotta az egyik kezét, rányomva a vizes zsepit, a másik kezével pedig a tű után kutatott. - Miért nem szóltál? - kérdezte dühösen, miközben másodszorra varrta össze a vadászt.
- Mert élvezted - motyogta Dean az ujjaival babrálva, Castiel pedig szomorúan megcsóválta a fejét.
- Sajnálom. Figyelnem kellett volna. Eszembe sem jutott, hogy itt is megsérültél.
- Ezek szerint elvettem az eszed - vigyorgott Dean felnézve, és Castiel akármennyire utálta az önelégültségét, annál inkább szerette a mosolyát.
- El.
Dean egyenletesen emelkedő mellkassal feküdt el az ágyon, miután Castiel befoltozta a sebét. A bőre forró volt az angyal gyengéd érintéseitől, és az sem kerülte el a figyelmét, hogy Castiel képtelen volt elemelni a tekintetét a csupasz felsőtestéről. Úgy tett, mintha a semmibe révedt volna; de valójában árgus szemekkel bámulta.
- Gyere ide - nyújtotta Dean hirtelen a kezét felé, mire ő szó nélkül teljesítette a kérését; Dean megpaskolta maga mellett a matracot, Castiel pedig megkerülte az ágyat és leült mellé. A kabátját előtte az ágy végére terítette. Törökülésben feszengett a fekvő vadász mellett, és nem mert ránézni. Dean csak a szemét forgatta. - Feküdj már le!
Castiel megilletődve tette, amit mondott, és ösztönösen Dean felé fordult, az oldalára. A fejük egy magasságban volt, így Dean könnyedén bámulhatta a szemeit, nagy erőfeszítést igényelve, hogy ne a száját figyelje. Azonban Castiel most bátrabb volt, mint ő, és úgy érezte, meg kell kérdeznie:
- Megcsókolhatlak? - suttogta, mire Dean szíve kihagyott egy ütemet, és halványan bólintott.
Az angyal Dean nyakára csúsztatta a kezét, majd hozzáhajolt és újra megcsókolta. Percekig feküdtek így az ágyon; Dean a hátán, Castiel félig rajta, és csak egymás szájával foglalkoztak. Castiel lassú köröket rajzolt Dean mellkasára, és ezt még akkor is folytatta, amikor elhajoltak egymástól.
- Ez elég fura - motyogta Dean, a tekintetét nem szakítva el Castiel csillogó szemeitől.
- Micsoda?
- Hogy élvezem ezt.
- Zavar?
- Dehogy. Ennél jobban még sosem éreztem magam.
És Castiel újra megcsókolta.
