Dagály a Baker streeten

Prológus avagy Mycroftnak teljesen elment az esze

Gyönyörű hegedűdallam járja át a Baker street 221B épületét. Táncolva simít végig a tapétázott falakon, játszadozva szlalomozik a konyha asztalt teljesen ellepő, mindenféle kémiai anyagok és kísérleti eszközök között. Incselkedni kezd a tágas ablakokon beáradó napfénnyel, megpörgeti a levegőben kavargó porszemcséket. Amikor elunja magát, kikúszik a nyitva hagyott bejárati ajtón, lecsúszik a lépcső korlátján a földszintre, és meglátogatja a konyhájában főzőcskéző Mrs. Hudsont. Megrángatja az alacsony nő köténykéjét, minduntalan figyelmet kíván tőle. Mrs. Hudson mosolyogva kavarja meg a főztjét, miközben hagyja, hogy az ismeretlen melódia megmelengesse a szívét.

Sherlock kezében megáll a vonó, homlokráncolva néz le a forgalmas utcára, majd megint eljátsza az utolsó néhány hangot. Egy hirtelen mozdulattal ceruzát ragad, hanyagul lefirkant valamit az előtte álló kottára, és előről kezdi az egészet.

– Csak nem megint komponálsz? – áll meg a küszöbön Mycroft, jobb kezével fekete esernyőjére támaszkodik, bal kezét öltönynadrágjába süllyeszti, úgy kémleli a neki háttal álló férfit. – Úgy tűnik homlokon csókolt a múzsa, kisöcsém.

– Mycroft – pördül meg Sherlock gyorsan a tengelye körül, kék köntösének kötője nagy ívben lendül körülötte. Szemei összeszűkülnek, vonóját vádlóan az idősebbik Holmesnak szegezi. – Minek köszönhetem ezt a váratlan látogatást?

– Nem számítottál rám? – húzódik gunyoros vigyor Mycroft arcára, miközben ráérősen beljebb merészkedik a rumlis lakásba.

– De igen, természetesen számítottam rád. Csak nem ilyen korán. – Sherlock a foteléhez sétál, majd lassan leül. Hátradől, lábát keresztbe teszi, majd megpenget néhány húrt a hegedűjén úgy téve, mintha nem lenne tökéletesen behangolva, csak, hogy felhúzhassa testvérét nem oda figyelésével. – Szóval mit akarsz? – veti oda hanyagul.

– Nem látogathatom meg csak úgy az öcsémet? – ül le ő is a dohányzóasztal másik oldalán, hangjából kihallatszódik a metsző gúny. Sherlock most felnéz rá, a két jéghideg tekintet összetalálkozik.

– Ha most jutott eszedbe újra összehozni a családot, és azt várod tőlem, hogy egy bugyuta érzelmektől csöpögő beszélgetés után a karjaidba omoljak, nagyon csalódni fogok benned. – A nyomozó újra a hangszernek szenteli figyelemét, eljátszik egy rövid dallamot, aztán válaszra várva némaságba burkolózik.

– Ugyan Sherlock, én nem pazarlom az időmet érzelmekre.

– Hát persze, hogy nem. Viszont. Akkor. Mit. Akarsz? – tagolja el az utolsó mondatot, miközben kihúzza magát a fotelben.

– Emlékeztetni – érkezik az egyszerű válasz.

– Jaj, az Isten szerelmére, hagyj már föl a felesleges titkolózással, és bökd már ki, mit keresel itt – csattan fel a fiatalabbik testvér. – Vagy pedig ne rabold tovább az időmet. Vannak fontosabb dolgaim is, mint itt cseverészni.

– Abban biztos vagyok – fintorodik el Mycroft, szemével végigpásztázza a lakást. Pontosan tudja, hogy Sherlock napok óta nem hagyta el a Baker streetet, és, hogy Mrs. Hudson teáján és kínai gyorskaján él azóta. Meg még ki tudja micsodán.

– Tudja Sherlock, nem halna bele, ha egyszer az életben maga is bevásárolna. – Alacsony, rövidre nyírt hajú szőke férfi trappol fel a lépcsőn, két kezében tele pakolt bevásárló szatyorral. Kissé ingerülten szedi a fokokat, ám amikor meglátja, hogy távozása óta a Holmesok létszám fölénybe kerültek, megrökönyödve fékez le. – Heló – köszön a férfi, a döbbenet és az értetlenkedés különös egyvelege ül ki az arcára. A testvérpár felnéz az imént beviharzó Johnra, aki lassan maga mellé ejti a beszerzett élelmiszereket.

– Jó reggelt, Dr. Watson. Hogy van a lába? – kérdi Mycroft tettetett érdeklődéssel.

– A lábam? Jól. Jól van a lábam – néz le egy pillanatra az említett testrészre, miközben bizonytalanul rugózni kezd rajta, mintha azt próbálgatná, valóban jól van-e.

– Nagyszerű – mosolyodik el kényszeredetten a férfi, aztán feláll a helyéről, és Sherlockra néz, aki közben hegedűjét a kis asztalra tette. – Ne feledd el, drága kisöcsém – ragadja meg az esernyőjét, és szórakozottan pörgetni kezdi, miközben megkerüli a feszengve álldogáló Watsont. – a dagály hamarosan eléri a Baker streetet.

– Minek kell az esernyő? – fordul John értetlenkedve Mycroft után, aki a kijárat felé veszi az irányt.

– Hamarosan esni fog, Dr. Watson.

– Ó, már az időjárást is a Britt kormány befolyásolja? – szól bátyja után szarkasztikusan a nyomozó, miközben előre dől, és könyökét a térdére támasztja.

– Meglepődnél? – kiált még vissza amaz már a lépcsőn lefelé haladva, aztán nyílik és csukódik az utcára vezető ajtó, majd csönd áll be.

– Mégis milyen dagályról beszélt? – lép közelebb John Sherlockhoz, aki még mindig testvére után bámul a folyosóra.

– Fogalmam sincs – rázza meg végül a fejét, és az újság után nyúl, ami az asztal sarkán hever, majd ismét hátra dől. – De esernyővel rohangál verőfényes napsütésben, és dagályról hadovál, ami eléri az utcát – Sherlock fellapozza a The Times magazint és beletemetkezik. – Hacsak nem kiönt a Temze és elárasztja egész Londont, Mycroftnak agyára ment a diétája.

John kuncogva ragadja meg a földön hagyott szatyrokat, és a konyhába lépve leteszi őket arra a talpalatnyi kis helyre, ami még szabad a helyiségben. Kicsit morgolódik, amiért lakótársa így belakta a konyhát, de Holmes már meg se hallja amit John mond, ugyanis valami után kutat az újságban, ami utalhat egy közelgő dagályra.