Dagály a Baker streeten

Első Fejezet avagy Virágszirmok a víz tükrén

Darya jegyzetei: A rózsa tövise akkor is szúr, ha nem számítasz rá.

~***~

– Szereted a virágokat?

Egy darabig hagyom a levegőben lógni a kérdést. Tekintetemet lassan elszakítom az előttem folyó eső függönyről, és a mellénk kipakolt színes virágokra vezetem. A kövér vízcseppek sűrűn, mély hangon koppannak a felettünk kifeszített ponyván, a tömény illatok egymásba kapaszkodnak és erőszakosan kúsznak fel az orromba. Megvonom a vállam.

– Ezeket inkább sajnálom. Halálra vannak ítélve.

– Mint mi mindannyian, nem? – néz a férfi az utcára. Esernyők tengere hullámzik a londoni beton rengetegben, az emberek sietősen menekülnek úticéljuk felé. Olyanok, akár egy felajzott méhkas, vagy egy hangyaboj. Nyüzsgő és kaotikus az egész, kétségbeesett káosz. Mi pedig csak ráérősen álldogálunk a virágbolt előtt, és az eső függöny mögül figyeljük az egészet.

– Az más. – Egy taxi a járdához közel süvít el, és felcsapja az út szélén összegyűlt vizet egy férfire. Az szitkozódva lóbálja meg fekete esernyőjét, majd végignéz magán és morogva indul tovább. A mellettem lévő hümmögve zsebre vágja a kezét. Tudom, hogy nem ért velem egyet, de nem szólal meg rögtön.

– Mi mind letépett virágok vagyunk, ha úgy tetszik. Lemetszik a szárainkat és lassan poshadó vízbe hajítanak. Néhányan még kétségbeesetten próbálnak illatozni, már szinte csavarják az ember orrát. De a végén úgy sem marad más belőlük, csak...

– Hervadt virágszirom a koszos víz tükrén – követem a férfi tekintetét az egyik üres váza felé. Egyetlen hófehér szirom úszik magányosan a zavaros vízen. Ő válaszul csak bólint.

– És ez elértékteleníti őket. Annyira sem érdemesek, mint az a pár font, amit elkérnek érte. Akár egyből ki is hajíthatnám a kukába. Ráadásul mind ugyanolyan. Unalmas és egyhangú. – Szipogva megtörlöm pulóverem ujjával a hideg orrom.

– Azt hiszem értem miről beszélsz. – Beszélgető partnerem most megfordul, és hanyagul belöki a virágbolt ajtaját. Az ajtó fölé kifeszített szélcsengő halk dallamot dúdol, ahogy átlépi a küszöböt és eltűnik a szemem elől. Egyedül maradtam.

Gurulós bőröndöm fogantyújának támaszkodok, miközben azon agyalok mikor is jártam a fővárosban utoljára. Túlságosan is kicsi voltam, hogy tisztán emlékezzek rá, pont úgy, mint arra az emberre, akihez tartok. Elsárgult képek a családi albumban, és szüleim történetei éltetik csupán bennem a tényt, hogy egy vérből valóak vagyunk. Minden túlságosan homályos és bizonytalan. Éppen csak felsejlik előttem a közeljövő képe.

– Tessék. – Észre se vettem, hogy azóta viszajött mellém. Két szál vörös rózsát nyújt felém.

– De hát azt mondtad, hogy értéktelenek – veszem el őket és lassan megforgatom az ujjaim között.

– A Holmesok megérik. Az egyik Sherlocké.

– Átadom neki. Köszönöm.

– Nekem most mennem kell – pillant a karórájára. – Innen már biztosan odatalálsz. Remélem még találkozunk.

– Viszlát Jim – intek utána, ahogy kilép a biztonságot nyújtó ponyva alól.

– Tudod – fordul hirtelen vissza, nem is törődve az esővel, ami egy pillanat alatt eláztatja. – Elég ironikus, hogy így találkoztunk először – kúszik széles vigyor az arcára.

– Mégis hogyan? – emelkedik meg a szemöldököm.

– Így – tárja szét a karját és az égre pillant. – Szakadó esőben.