Remény és szere...

1.

Verdeső szívvel haladtam az utcán. Épp nagybevásárlást tartottam, mikor megláttam őt. Először persze nem akartam hinni a szemeimnek. Azóta eltelt kilenc év, és ez a fiú cseppet sem hasonlított rá, legalábbis testileg. Akit szemmel tartottam, egy kisportolt, barna hajú és szemű fiú volt, farmert, s hozzáillő farmerfelsőt viselt. Haját felzselézte, és ettől még ellenállhatatlanabbnak tűnt. A kisfiú, akinek a képe azonnal beugrott, duci volt, ráadásul szemüveget viselt. Mégis, mikor megláttam, szinte belém hasított a felismerés, ő az, Peti, nem lehet más.

Habár nem voltam teljesen bizonyos abban, jó embert követek-e, mégis elindultam. Ugyanaz a hihetetlen érzés járt át, mint tizenegy-tizenkét évvel azelőtt. Akkor is így jártam a nyomában, mint most, nem kukkoló voltam, csupán egy szerelmes tini. Az iskola a város szívében állt, és miután a hónapok teltével egyre tovább merészkedtem, azt is megláttam, hol él ő, a város szélén egy családi házban.

Ezek a kiruccanások, felfedezőutak, ahogy magamban hívtam őket, nagyon izgalmasak voltak. Peti többször is hátrafordult, s csak egy pillanaton múlt, hogy nem látott meg. Magamtól is tudtam, hogy ez nem egészen normális dolog, néha bűntudatot is éreztem, de az iskolában nem kerülhettem közel hozzá, így akkor szegődtem a nyomába, mikor mindenki hazafelé indult.

A sportos idegen megállt egy bankautomatánál, s pénzt vett fel, majd a közeli virágoshoz lépett be. Nem mentem utána, lecövekeltem az egyik kirakat előtt, mintha a kínálatot nézegetném, de gondolataim a fiú körül forogtak, s észre sem vettem, hogy női fehérneműk magasodnak előttem. Szemem sarkából láttam, mikor távozik, s enyhe csalódottság fogott el, mikor egy gyönyörű csokrot véltem felfedezni nála. Sejtésem nem csalt, pár méterrel arrébb egy kávéház állt, s bement. Követtem, s egy távoli asztalhoz ültem le. Rendeltem magamnak, miközben folyton őt néztem.

Aztán, pár perccel később, egy lány bicegett be. Aranyló haja lágyan omolt vállaira, virágmintás ruhát viselt, mely láttatni engedte sovány alakját, s kis melleit. Ennek ellenére a Petinek vélt alak boldogan mosolygott rá, s átadta a virágokat. A lány zavarában elpirult, s a padlót kezdte el bámulni. A fiú mondott neki valamit, amit nem hallhattam, majd leültek egy italra.

Meglepett, milyen udvarias ez az alak. Virágot hozott, kezet csókolt, alátolta a széket. Látszott, hogy nem a barátnője, legalábbis még, csupán randevú lehet, talán az első. Egyszerre éreztem boldogságot, és magányt. Örömmel néztem, hogy az a fiú, akit általános iskolában szerettem, ilyen rendes emberré vált, másrészt viszont most kellett szembesülnöm azzal, hogy mennyire egyedül is vagyok. Se családom, se barátaim, se szerelmem. Itt ülök egy helyes kis kávézóban, s huszonhárom évesen egy olyan valakit figyelek, aki évekig az álmaimat birtokolta.

Negyedóra múlva a pár felállt, s távozott. Először nem akartam utánuk menni, de olyan kíváncsi voltam. Nem azért követtem idáig, hogy most feladjam. Bizonyosságot akartam szerezni, hogy aki itt ült nem messze tőlem, az, akire gondolok. Így hát kifizettem a számlát, s kisiettem. Mivel a lány bicegett, még nem jártak messze, így nyugodtan lassíthattam. Ha ezt a fiút nem Petinek véltem volna, még el is érzékenyülök, hogy igen, ilyen egy igazi pár. Nem számít, hogy az egyikük biceg, és nincsenek nagy mellei, szeplők tarkítják arcát, és szemüveges. Nem bizony, hiszen a szerelem nem ismer külsőségeket. Karöltve sétálgatnak, biztos valami érdekesről beszélgetnek, de mit is számít ez? A lényeg, hogy egymásra hangolódtak, s egy igazi pár látszatát keltik.

Húsz perc múlva egy tömbházhoz érkeztek, s eltűntek a bejárati ajtó mögött. Innentől már tényleg nem követhettem őket. Gyorsan az ajtóhoz siettem, s a csengőnél megnéztem a neveket. Az utolsó előttinél megálltam: Kovács Péter. Tehát tényleg ő az. Lefogyhatott, eldobhatta a szemüveget, menővé válhatott, de felismertem kilenc év múltával is. A szívem nem hazudott.