Remény és szere...

11.

Az egyik péntek délután fáradtan értem haza, nehéz nap állt mögöttem. De mindez nem is számított annyira, hiszen otthon volt ő, és csak a jelenlététől feltöltődtem kissé.

Épp egy pohár vizet töltöttem magamnak, mikor valaki hozzám simult. A pohár azonnal kicsúszott a kezemből, s csörömpölve a mosogatóba esett, én pedig ijedten fordultam meg. Legnagyobb meglepetésemre Peti állt ott.

– Te meg... Te meg mit művelsz? – dadogtam, s próbáltam nem észrevenni, mennyire közel van. Hogy érzem a dezodorjának illatát, látom az apró kis szeplőket, melyeket megfakított az idő.

– Üdvözöllek – fogta ujjai közé az állam, s megcsókolt. Először lágyan, akár egy első csóknál, aztán egyre hevesebben. A szívem őrülten zakatolt, hiszen erre vágytam egész életemben, hogy szeressen, hogy így tartson a karjai között. De ez nem volt normális, ő nem meleg. Mikor észbe kaptam, eltoltam magamtól.

– Miért csinálod ezt? – kérdeztem zihálva.

– Hiszen ezt akarod, nem igaz? – nézett rám fürkészően. – Szeretsz, vagy tévedek?

– Mégis honnan...? – akadt el a lélegzetem.

– A naplód – fordította el tekintetét bűnbánóan –, véletlenül ráakadtam. És kíváncsi voltam... Nem olvastam ennél szebb szerelmi vallomást – suttogta. – Még mindig így érzel? – pillantott ismét rám azokkal a csokoládébarna szemeivel.

– Igen – motyogtam, nem volt mit tagadni. Aztán eszembe ötlött a kérdés, amire meg kellett tudnom a választ. – Miért csókoltál meg?

– Annyi mindent tettél értem, és...

– Ne! – kiáltottam rá dühösen. – Nem akarom, hogy szánj! Szeretlek, de nem azért kértem, hogy ide gyere, mert cserébe várok valamit. Te a nőket szereted, ezt tudom, és azt is, hogy nincs esélyem. Kérlek, ne alacsonyodj le azzal, hogy olyat teszel, ami nem te vagy! Nem azért kértem, hogy fejezd be azt a munkát, hogy utána az én selyemfiúm legyél. Csak biztonságban akartalak tudni, mert fontos vagy nekem. Ahogy mondtad, csak a barátod vagyok, és én ezzel meg is elégszek.

– Fejezd be! – ölelt át hirtelen. – Mintha szánalomból meg tudnék csókolni egy pasit.

– De hiszen le is feküdtél volna velem... – motyogtam mellkasához simulva.

– Az csak munka volt. Nem éreztem semmit, csináltam, mert kellett a pénz.

– De akkor?

– Ha engednéd, végigmondanám – sóhajtotta. – Annyi mindent tettél értem, és én rendkívül hálás vagyok, de közben meg nem tudom, mitévő is legyek, mert te is fontos vagy nekem.

– El akarsz menni?

– Te ezt szeretnéd?

– Dehogy. Boldognak akarlak tudni.

– És nem bánnád, ha nőket hoznék fel ide?

Megrezzentem.

– Ha a szerelmed lenne az, elviselném – motyogtam. – Csak neked jó legyen.

– Idióta vagy – sóhajtotta. – És mi lesz akkor veled?

– Én boldog leszek, ha te is.

– Ennyire fontos vagyok neked?

– Igen – suttogtam. – Mindennél jobban.

– És mit akarsz?

– Hogy ne gyűlölj meg.

Erre nevetni kezdett.

– Minek nézel te engem? Hiszen az előbb csókoltalak meg – húzódott el, s felemelte az államat.

– Az csak egy szánalomcsók volt.

– És akkor ez mi? – tapadt mohón ajkaimra, s hirtelen azt se tudtam, hogyan vegyek levegőt. Éreztem, hogy ő is élvezi, hogy kívánja a csókom. Nem akartam elhinni, túl szép volt, hogy igaz legyen, de szorosan simult hozzám, s legnagyobb döbbenetemre, nem csak az én férfiasságom, de az övé is reagált.

– Voltál már férfival? – kérdeztem szemlesütve.

– Nem – sóhajtotta, s kiéreztem belőle a feszültséget. – Ez lesz nekem az első.

– Félsz? – néztem rá aggódva.

– Egy kicsit – vallotta be –, hiszen az első mindig emlékezetes marad, és nem akarok csalódást okozni.

– Nem muszáj, ha nem akar... – mondtam volna, de mutatóujjával elcsendesített.

– Lehet, hogy még nem volt dolgom férfival, de még sosem feküdtem le senkivel, aki ennyire a szívembe lopta volna magát. Úgyhogy nem hiszem, hogy gond lenne ezzel – mosolyodott el, majd kézen fogott, s bevezetett a vendégszobába.

Először gyengéd csókjai egyre szenvedélyesebbekké váltak. Ujjai vetkőztetni kezdtek. Látszott, mennyire izgulok, mert mikor rajtam volt a sor, a kezeim remegtek, mire ő csak hozzám simult, s biztosított arról, hogy minden rendben lesz.

Még sosem éreztem olyan kiszolgáltatottnak magam, mint mikor az ágyon feküdtem, meztelenül. Két partnerem is volt, de jobban izgultam, mint a szüzességem elvesztésekor.

– Nem undorodsz tőlem? – néztem fel rá, amint meztelen testemet bámulta.

– Miért tenném?

– Mert ilyen vagyok – motyogtam.

– Én csak egy igazán értékes embert látok, aki megmutatta nekem, hogy létezik a remény, és a szere... – Ám mondatát nem fejezte be, helyette felém hajolt, s addig csókolt, s kényeztetett, míg könyörögni nem kezdtem, hogy hatoljon belém. Azt hittem, nem lesz rá képes, de aznap éjszaka háromszor lettünk egymáséi, s ha nem csal a megérzésem, pár hét vagy hónap múlva talán egy szerelmi vallomást is hallhatok tőle.