Remény és szere...

4.

Gondolkodási időt hagytam neki, addig nem is kerestem. Reméltem, hogy elfogadja az ajánlatomat, de nem lehettem benne biztos. Mindenesetre megadtam, hol lakom, ha netalán meg szeretné nézni, s nagy megdöbbenésemre, a hétvégén beállított. Természetesen örültem ennek. Eléggé határozatlannak tűnt, pedig nem volt jellemző az új énjére. Megmutattam a vendégszobát, melyet még érkezése előtt sikeresen kitakarítottam. Tetszett neki, legalábbis azt mondta.

Aztán leültünk megbeszélni a dolgokat. Még mindig nem akarta elhinni, hogy ezt csak így megteszem érte. Mintha minden egyes percben azt várta volna, mikor állok elő egy kitétellel, egy csapdával, amibe belesétálhat. De én nem akartam mást, csak jó helyen tudni őt, a közelemben.

Miután meggyőződött arról, semmi veszély nem fenyegeti, beleegyezett, hogy hozzám költözik. Kért pár napot, hogy minden holmiját összeszedje, és még pár hivatalos dolgot is el kellett intéznie. Nem siettettem. Örültem, hogy beleegyezett, az, hogy egy-két nappal előbb vagy később költözik be, már nem számított.

Szombat délelőtt, mivel nem dolgoztam, segítettem elhozni a dolgait. Legfőképp ruhásdobozok voltak, úgy látszott, kacatokat nem igazán halmozott fel az utóbbi pár évben. A kipakolás egy-két órát vett csupán igénybe. Valahogy olyan hihetetlennek tűnt az egész. A gyerekkori szerelmem velem egy fedél alatt... Nem éreztem, hogy szerelmes lennék, hiszen ő már nem az volt, aki kilenc évvel ezelőtt, azt jól tudom, de valami mégis motoszkált bennem. Egy érzés, amit nem hozhattam a tudomására. Melegség öntött el, ha velem volt. Nem az a kéjes izgalom, mint mikor megkívánsz valakit, habár igazán kívánatosnak találtam őt, hanem az a picike láng a szívedben, ami ott pislákol és biztosít, mellette biztonságban vagy. Egyszerre voltam izgatott, mert itt volt velem, és nyugodt, mert apám halála óta először éreztem boldognak magam.

Vasárnap reggel kipattantak a szemeim. Általában az első dolgom a napi teendők átgondolása volt, de most csak ő jutott eszembe. Megannyi kérdés motoszkált a fejemben. Vajon hogy aludt? Keltsem fel reggelizni, vagy hagyjam pihenni? Itt van-e még? Ez egy kissé megrémisztett. Azonnal kiugrottam az ágyból, s a vendégszobához surrantam. Óvatosan benyitottam.

A sötétítő már beengedte a napfény egy részét, így jól láttam, mélyen alszik. Elmosolyodtam. Olyan békésen pihent, hogy kedvem lett volna odamenni, és megsimogatni. Éreztetni, hogy van egy személy, akire számíthat, aki feltétel nélkül szereti, mint barát, vagy egy kicsivel talán jobban. De nem tehettem. Nem rémiszthettem el a melegségem hírével. S ekkor beugrott az első találkozásunk, mikor felajánlotta szolgálatait. Akkor talán már tudja is? Nem, nem, akkor biztos nem költözött volna hozzám. Kétségekkel telve álltam neki reggelit készíteni, s várni, vajon mikor ébred fel.

Nem tudom, hogy túl hangos voltam, vagy megérezte a rántotta és a szalonna illatát, de mire elkészültem, már az ajtóban állt.

– Jó reggelt! – mosolyogtam rá, ahogy észrevettem. Szemmel láthatóan zavarba jött, minek következtében én is.

– Neked is – motyogta, majd helyet foglalt.

– Remélem, szereted – mutattam a reggelire.

– Persze – bólintott.

– Sajnos nem vagyok valami jó szakács – mondtam, ahogy tányérokat szedtem elő. – Még csak nemrég kezdtem el tanulgatni. Mindenesetre pizzát tudok olcsóbban hozni – nevettem fel.

– Én szívesen főzök. – Pár pillanatig némán bámultam őt, majd észbe kaptam.

– Rendben – bólintottam mosolyogva. – És – tettem hozzá kicsivel később – hogy aludtál?

– Jól, bár még elég szokatlan az új környezet.

– Majd megszokod.

– Igen – értett egyet, s nekiállt megreggelizni.

Délelőtt körbevezettem a házban, mivel szombat délutánra behívtak dolgozni, így akkor nem sikerült megtennem. Biztosítottam arról, hogy bármelyik helyiséget használhatja, ha akarja. Döbbenten nézett rám. Alapesetben nem engedtem volna ezt meg senkinek. Régen például még a rokonokat is kizártam a szobámból, ha úgy tartotta kedvem, nem akartam, hogy betekintést nyerjenek a saját kis világomba. De Peti más volt. Feltétel nélkül bíztam benne. Hiába bizonygatta azt az eszem, hogy ő nem az, aki régen, a szívem minduntalan azt súgta: „Bízz benne!", és én megtettem.