Remény és szere...

6.

Ahogy másnap reggel kipattantak a szemeim, nem hittem el, hogyan lehettem olyan tökfej, hogy nem ugrott be azonnal.

Édesanyám imádott fényképezni, s mikor fontos esemény volt az iskolában, eljött, s képeket készített. Persze, miután elmondtam, szeretem Petit, kértem, készítsen róla is minél többet, hadd legyen miben gyönyörködnöm, ha nincs a közelemben. Egy cipősdoboznyi kép készült róla, s el sem hiszem, hogy ezt elfelejtettem, de néha a családjáról is, hiszen ott volt velük a ballagáson, vagy az iskolai ünnepségeken.

Szinte kipattantam az ágyból, s a szekrényhez rohantam. Mint egy őrült, feltéptem, s elkezdtem kihajigálni belőle mindent. A kis cipősdoboz, nagy meglepetésemre, még kilenc év után is ott várt rám. Levettem a fedelét, s meghökkentem, mintha a múltban találtam volna magam. Régi osztálytársak, tanárok, s egy duci fiú, akibe évekig szerelmes voltam... Visszatettem a fedelet, felálltam, s a vendégszoba felé sétáltam. Kopogtatásomra egy „szabad" volt a válasz. Peti már pólóban és rövidnadrágban ült a bevetett ágyon, úgy látszik, ő sem tudott a hőségtől aludni. Kérdőn nézett rám.

– Szeretném, ha megnéznéd, ami benne van – tettem le elé, s kisétáltam, majd bezártam az ajtót, s a falnak dőltem. Pár percig semmi nem történt, majd meghallottam. Zokogott, s én erőtlenül huppantam le a földre, hagyva a könnyeimet kicsordulni, s átadva magam az ő fájdalmának.

Kisírt szemekkel mentem dolgozni, de nem érdekelt. Féltem egyedül hagyni, viszont nem tehettem mást. Talán jobb is volt így, legalább nem zavartam az emlékezésben.

Mikor hazaértem, kiáltottam, de senki nem felelt. Benéztem a szobájába, s megnyugodtam, kezében az egyik képpel elbóbiskolt. Olyan ártatlannak látszott. Férfias volt, most mégis tűnt inkább gyereknek, aki védelemre szorul.

Leültem az ágy szélére, s megsimogattam az arcát. Bizsergető melegség kerített hatalmába.

– Anya – nyöszörögte, mire megrezzentem. Szóval velük álmodik. Reméltem, valami nagyon szépet. Önkéntelenül felé hajoltam, s homlokon csókoltam. – Szeretlek – motyogta, mire hevesebben kezdett el verni a szívem. Tudtam, nem nekem szól, mégis olyan jóleső érzés áradt szét bennem, mint még soha azelőtt. Éreztem, ha ezt nekem szánná, mindenkinél boldogabb lennék.

Már esteledett, mikor kibotorkált enni.

– Jól vagy? – néztem rá aggódva.

– Igen – bólintott, majd tányért vett elő, s melegített a rakott krumpliból. Nem kérdezett semmit, se azt, hogy honnan vannak a fotók, se azt, hogy miért van ilyen sok belőlük. Mikor azonban végzett az étellel, szinte reménykedve nézett rám.

– A képeket... – motyogta –, megtarthatom?

– Persze – bólogattam mosolyogva.

– Köszönöm – lágyult el tekintete. – Sokkal tartozom neked.

– Nem, semmivel – ellenkeztem. – Örülök, hogy a segítségedre lehetek.

– Fura fickó lettél – mosolyodott el. – De kedvellek.

Az, amit abban a másodpercben éreztem, mikor kimondta ezt, leírhatatlan volt. Még az első partnerem szerelmi vallomásánál sem dobogott ennyire hevesen a szívem. Tudtam, szavai csak barátságféléről szólnak, de valamiért az a kedvellek mindennél többet jelentett nekem.