Remény és szere...

7.

Lassan beköszöntött az igazi ősz. A nappalok borúsabbá váltak, így este Peti is gyakrabban maradt otthon. Általában a szobában gubbasztott, mert gyáva voltam azt kérni, töltse velem a szabadidejét. Ritkán beszélgettünk, mert nem akartam tolakodó lenni, így csak vacsoránál faggattam, de éreztem, hogy mióta odaadtam a képeket, kicsit másabb szemmel néz rám. Mondta, hogy még jár edzeni, és a haverjaival is találkozik néhanapján, de lányokról nem mesélt.

Az egyik vacsora alkalmával viszont megembereltem magam, s gyorsan kimondtam, amit mindig is szerettem volna, mióta velem lakik, csupán féltem a visszautasítástól.

– Van kedved filmet nézni?

Halottam a szívemet a fülemben dübörögni, majdnem elnyomta a választ is, ami egy határozott igen volt.

Kint ömlött az eső, mi pedig a nappali kanapéján ültünk, s egy akciófilmet néztünk. Nem tudtam, mit is kapcsolhatnánk be, én inkább a vígjátékokért vagyok oda, de a hetero fiúk általában az akcióért, így ezt ajánlottam, s kivettem egy Bruce Willis filmet apa gyűjteményéből. Nem volt filmbolond, de szerette ezt a színészt, és Petinek is bejött.

Talán nem kell mondanom, hogy a filmre szinte oda sem figyeltem. Szemem sarkából őt néztem. Nem ült közvetlenül mellettem, még egy igen sovány személy befért volna közénk, de szinte hallottam, ahogy veszi a levegőt, s légzése egyre csak lassul. A film már a végéhez közeledett, mikor ő oldalra dőlt, rám. Feje vállamat súrolta, haja nyakamat csiklandozta.

– Peti – fordítottam oldalra a fejem, miközben próbáltam uralkodni előtörő vágyaimon –, alszol? – Hülye kérdés, ha nem aludna, nem lenne ilyen közel hozzám, nem érezném a samponja mentolos illatát, nem érinthetném meg ilyen könnyen... S ujjaim már meg is cirógatták arcát. Sima volt mindig, adott a külsejére, habár erre az utóbbi években nagy szüksége lehetett.

Hirtelen tört elő belőlem ismét a féltékenység. Azok a nők miért kaphatták meg őt, mikor ők semmit nem éreztek iránta, s én miért nem?

Hátradöntöttem a fejét, s ajkaira simultam. Nem tudom, melyik érzés volt bennem az erősebb, a boldogság, vagy a szégyen, de a második lehetett, mert a következő pillanatban el is engedtem.

– A fenébe – motyogtam. – Én nem ezt akarom. – És tényleg így volt. Nekem nem titokban lopott csókok kellettek. Én őt akartam, testestől-lelkestől. És tudtam, ez lehetetlen. Ő hetero, én nem, én szeretem őt, ő engem nem. – Peti – ráztam meg. – Ideje lefeküdni.

– Elaludtam? – ásított egy nagyot. – Az esőtől mindig hamar elálmosodok – dörzsölte meg szemeit.

– Úgyis késő van már – kapcsoltam ki a tévét. – Jobb lesz, ha lefekszünk.

– Rendben – állt fel. – Akkor jó éjt!

– Neked is – suttogtam, s azon az éjszakán számtalanszor vertem ki magamnak Peti ajkaira gondolva.