Remény és szere...

10.

Fehér karácsonyt ünnepeltünk. Elmentünk közösen venni egy fenyőfát, s együtt díszítettük fel. Szívem mélyén nagyon örültem, hogy nem lesz magányos a karácsonyom. Peti sütit sütött. Komolyan mondom, szakácsnak, vagy cukrásznak is elmehetett volna, olyan finomakat készített, és ez láthatóan nem zavarta. Ha valaki először pillantotta meg, aligha jutott volna eszébe, hogy tud főzni, ráadásul istenien. De ettől is csak különlegesebb volt.

Éjszaka kilopóztam a nappaliba, ahol a fa állt. Nem mertem villanyt gyújtani, féltem, hogy észreveszi, így óvatosan és hangtalanul, akár egy betörő, próbáltam elhelyezni az ajándékát. Csak remélni tudtam, hogy tetszeni fog neki.

Nem hittem, hogy gondolni fog rám, nekem már annyi is elég volt, hogy mellettem van, így reggel meglepve tapasztaltam, hogy van valami a fa alatt, amit nem én raktam oda. Vékony volt, de nagy, el sem tudtam képzelni, mi lehet az. Aztán kibontottam. Lapok, tele írással.

– Remény – olvastam fel a címet. Alatta pedig: – Egy igaz barátnak.

Azonnal nekiálltam. A történetet már ismertem, a kisfiúról, aki elmegy világot látni, hogy barátra leljen, de mindenki elutasítja, azonban a történet nem volt teljesen ugyanaz. Persze gyönyörűbben volt megfogalmazva, mintha egy tizenkét-tizenhárom éves gyerek írta volna, de a végén, mikor a kisfiú elérkezik a világ végére, bele akar ugrani az óceánba, de meglátja, hogy nem messze tőle már ül valaki, s őt figyeli kisírt szemekkel. Odamegy hozzá, s megkérdi, miért üldögél egyedül, mire az a válasz: „Azt hiszem, terád vártam." S ezek után barátság szövődik közöttük.

Észre sem vettem, hogy elerednek a könnyeim. Ilyen megható ajándékot még soha senkitől nem kaptam. Még akkor is az arcomat törölgettem, mikor betoppant.

– Valami baj van? – nézett rám értetlenül, majd észrevette az ajándékát. – Á, szóval emiatt? Ennyire rossz?

– Idióta – dobtam neki az egyik kispárnát, ami a kezembe került. – Ennél szebbet még nem olvastam – szipogtam. – Te vagy a legjobb író, akit ismerek.

Kijelentésemre, s ebben biztos vagyok, elpirult.

– Ne hülyéskedj! – nevetett zavartan. – Még elég kiforratlanok a műveim, van mit fejlődnöm.

– Ez akkor is gyönyörű. Köszönöm – néztem fel rá mosolyogva.

– Semmiség – sütötte le szemeit. Úgy látszott, rég nem hozták ennyire zavarba. – Ez a legkevesebb.

– Akkor lássuk, neked mennyire tetszik az ajándékod – mosolyodtam el. Értetlenül nézett rám, majd a fa alá pillantott, s meglátta.

Izgatottan vártam a reakcióját. Először a tollat kezdte el fixírozni. Fekete volt, a neve arany betűkkel virított rajta.

– Ez nagyon szép – füttyentett. – Köszönöm – mosolygott, mire bólintottam, de tovább bámultam, mert a java még hátravolt. – Hm, egy könyvet is kapok? Csak nem a második kedvencem lesz az? – viccelődött, de mikor meglátta, elakadt a szava.

– Remélem, nem baj. Nem akartam a mappádban turkálni, de annyi történet volt már fent, hogy úgy gondoltam, megérdemel egy kötetet.

Ujjait végighúzta a nevén, majd a címen: Remény.

– Ez hogy jutott eszedbe? – nézett rám.

– A cím? Mikor elolvastam a történeteidet, rögtön ez ugrott be, hiszen mindből ez sugárzott.

– Igen, talán igazad van – bólintott. – Fura, hogy nekem is ez jutott eszembe, mikor a történetednek adtam címet. Te hoztad el a reményt, hogy normális életem lehet. Azt hiszem, magamtól képtelen lettem volna felhagyni azzal az életmóddal, és rátalálni a régi szerelmemre. Úgy gondoltam, minden rendben, ha úgy élek. Senki nem szeretett, és én se szerettem senkit. De te többet adtál nekem, mint amit az utóbbi nyolc évben kaptam. Ezért mindig is hálás leszek neked.

– Ne! – ellenkeztem. – Te ennél sokkal többet érdemelsz. Ha csak ennyivel is támogathatlak, hogy íróvá válhass, örömmel vállalom. Mikor általánosban elolvastam a Fiúcska és a Hold meséjét, alig bírtam visszafojtani a könnyeimet, annyira megható volt. A magányról szólt, az útkeresésről, de ott volt a végén a remény, hogy mégis fordulhat az élet jóra, bármennyi rossz is ér. Ahogy újra elolvastam most, és a hold helyett egy kisfiú az, akivel egymásra találnak, még jobban elérzékenyültem, mert talán joggal hihetem, hogy az a kisfiú én vagyok, s vártam rád, hogy együtt birkózzunk meg a világ dolgaival.

– Igen – bólintott –, talán te vagy az egyetlen igaz barátom.

– Hidd el, nagyszerű író vagy! Nézd meg, pár hónapja kezdted el ismét, és máris egy novelláskötet nyugszik a kezeid között. A történetek pedig egytől egyig csodálatosak. Lehet, nem vagyok olyan művelt, és nem vagyok az a könyvmoly, de amit üzenni próbálsz, hogy sose add fel, küzdj, mert talán akkor ér valami csodás, mikor nem is várod, és merj remélni, mert egyszer az álmok is tényleg valóra válhatnak, ezek mind nemes gondolatok.

– Édesanyám is hasonlókat mondott, mikor buzdítani próbált. Úgy hitt bennem, ahogy te, és ahogy én nem tudok.

– Az nem baj, én itt leszek, és majd öntöm beléd a lelket.

Erre kacagni kezdett.

– Valami rosszat mondtam? – néztem rá értetlenül.

– Nem – törölte le kibuggyanó könnycseppjeit –, de vissza kell vonnom, amit egyszer mondtam, te nem fura vagy, hanem egy igazán értékes ember.

– A fenébe! – fordultam el, miközben felhúztam térdeimet, s átöleltem, arcomat pedig beletemettem karjaimba –, lassan már annyit sírok, mint egy lány.

– Ügyet se vess rá! – ült le mellém a kanapéra, s fejét hátamnak vetette. – Boldog karácsonyt! – suttogta, s én már nem bírtam tovább visszatartani a könnyeimet.

A karácsony békésen telt, csak utána engedtem, hogy elárasszon a kétségbeesés. Amit Peti mondott, az mind szép és jó volt, de minduntalan eszembe jutott az a mondat, mely megmutatta, hol a helyem: „talán te vagy az egyetlen igaz barátom". Ezek után hogyan is képzelhettem, hogy másképp fog nézni rám? Csak egy barát vagyok, semmi több. Eddig se volt esélyem, s ahhoz képest, nagyon közel kerültünk egymáshoz. Olyan közel, melyről nem is álmodhattam.

Az új év beköszöntével új fogadalom született. Békén hagyom, nem reménykedek, csupán a világ legjobb barátja leszek, akit kívánhat az ember, s megteszek érte bármit. Az ő boldogsága volt számomra a legfontosabb, még az se érdekelt, ha emiatt szenvedni fogok. Ha neki ez a legjobb, akkor nekem is az lesz. Ám a sors hamarabb lépett közbe, mint gondoltam.