A süket fiú [Vkook ff.] *SZÜNETELVE*

~2~

Míg ők beszélgettek én folyamatosan éreztem ahogy figyel engem Jeong Guk. Idegesítő volt az érzés amit ez keltett bennem. Még véletlenül sem néztem rá, nehogy azt higgye, hogy érdekel engem. Sőt még fel is álltam, majd kikerülve a számomra kínos szituációt, inkább kiültem a ház előtti kis lépcsőre. Idegesen hajamba túrtam, majd csak néztem az eget. Annyira szép volt... Tiszta, felhőtlen a nap pedig ragyogóan sütött. Hiányzik az érzés ahogy hallom a madarak énekét, a kocsik zúgását és a város zaját. Egy könnycsepp gördült le az arcomon, mit azonnal le is töröltem. Legalább anya miatt erősnek kell lennem. Könyörgöm 18 éves vagyok és szinte életképtelen lennék, ha nem lenne velem valaki. Hirtelen egy kezet éreztem meg a vállamon, mire azonnal a személy felé néztem. Jeong Guk volt az egy papírral és egy tollal a kezében. Micsoda szellemes társalgás lesz vele... Firkálhatok nap 24-ben. Leült mellém, majd elkezdett körmölni valamit.

Kis idő múlva, mikor végzett vele, oda nyújtotta nekem a papír darabot, mit azonnal elfogadtam tőle. Nem tudom, hogy mit akar tőlem, de legyen. Jó előérzetem van vele szemben és ez nálam nagyon ritka dolog, ígyhát elolvastam amit a papírra írt.

_____________________________

Anyukáddal megbeszéltem, hogy hetente 4x jövök hozzátok és négy órát tanítalak azokon a napokon (Hétfő, kedd, csütörtök, péntek) a többi napon azt csinálsz amit csak szeretnél.

_____________________________

Chhh... Hát persze, hogy a tanulással kapcsolatban akar velem beszélgetni. Egyszerűen nem is tudom mit képzelek ebbe a dologba bele minden szart. Igaz, hogy rettenetesen jó pasi, de nem szabadna ennyire elragadtattnom magamat vele szemben. Idegesít ahogy pimaszul mosolyog rám, miközben tudom, hogy tudja, hogy engem idegesít. Elvettem tőle a papírt, majd csak két betűt fírkantottam oda.

____________________________

OK
____________________________

Nem volt hosszú válasz, de mindent elmondott. Oda nyújtottam neki, majd szemöldökét felvonva olvasta el. Semleges, semmit mondó tekintettel méregettem tovább az utcát, ami elém tárulkozott és az embereket akik néha-néha elhaladtak a házunk előtt.

Jungkook POV:

- Tudom, hogy faragatlan kérés, de nem tudna nem csak a tanárja lenni a fiamnak?- halkult el egy kicsit Taehyung anyukája.

- Hogy érti?- kérdeztem vissza.

- Tudom, hogy önt nem ezért fizetem, de lenne a fiam barátja? Egy barátja sem maradt a baleset óta. Nagyon magányos és ez látszik is rajta.- mondta, miután Taehyung fogta magát én nemes egyszerűséggel kisétált a házból.- Sokszor kívül a lépcsőre és órákig néz ki a fejéből. Szörnyű látni...- suttogta a végét.

- Mi történt vele, ha szabad tudnom?- érdeklődtem, finoman, puhatolózóan.

- Mikor tizenhat éves volt, megkérte az apját, hogy menjen el érte Busan-ba és hozza haza, mert lekéste a vonatot. Persze az apukája el is ment érte, viszont hazafele megtörtént a baj. Egy kamionos nekik hajtott, az apja meghalt...- csuklott el a hangja, majd a szemeiből folyni kezdtek a könnyek.- Taehyung túl élte, de súlyos fülkárosodást szenvedett, mivel a fejében megsérült az az ideg ami a dobhártyáját működteti, így megsüketűlt. A mai napig magát okolja mindenért. Hiányzik neki az apja és a régi élete... Boldogtalan.

- Mindent megteszek.- válaszoltam határozottan.

Ez a fiú nem érdemelte meg ezt a sorsot. Ez után az anyukája mutatott Taehyungról pár képet, hogy milyen volt régen. Ledöbbentett a látvány. Sokkal élettel telibb volt, vidámabb, mindig mosolygott. Most pedig az anyja elmondása szerint már egy és fél éve nem látta mosolyogni a fiát. Felálltam, majd a táskából elő kotortam egy tollat és egy papírt. Kimentem Taehyunghoz, aki az eget kémlelte, mintha lenne ott valami érdekes. Megérintettem a vállát, hogy ha csak egy kicsit is, de kizőkkentsem az ábrándozásból, mit sikerült is. Érdeklődve figyelte ahogy leülök mellé és leírom neki azt ami következni fog.

Elég semleges arccal olvasgatta, majd két betűt írt nekem válaszul, min muszáj voltam csodálkozni. Ennyire könnyen senki nem megy bele abba, hogy tanulnia kell heti 4 napot és négy órát. Mrs.Kim elmondása szerint egész okos a fia csak ezt nem mutatja ki másoknak. Elvettem tőle a tollat, majd a papírral együtt letettem magam mellé. Tehát nem szeret beszélgetni. Ha nem akkor nem. Ugyan azt kezdtem el csinálni amit ő is. Néztem az eget és az ebereket.

Taehyung POV:

Csak úgy fogta magát és elkezdett engem utánozni. Micsoda arroganciája van ennek a pasasnak jézusom... Letette maga mellé a kettő tárgyat és, mint aki ismernek ugyan azt elkezdte csinálni amit én csináltam öt perce. Nem tudtam mit kezdeni magammal, így én is ebben a pozícióban kezdtem el ugyan azt, mint eddig. Jeong Guk-ról eszembe jut a régi életem egyik főszereplője, Yoongi. Ő volt a pasim két évig, amíg meg nem tudta, hogy megsüketültem és elhagyott, mert neki nem kell egy nyomorék pasi. Azóta ahogy láttam talált magának egy másik pasit. Jobban is tette. A helyében én is elhagytam volna magamat. Egy csődtömeg lettem az évek alatt. Egyedül vagyok, mint a kisujjam és ez sosem fog változni.

Hiszen ki szeretne egy nyomorékot...

Senki.

Nagyot sóhajtottam, elfelejtve, hogy ki ül mellettem, s szomorúan csuktam le a szemeimet. Nem akartam tudomást venni a világról ami körülöttem volt. Nem akartam, hogy elkezdjen érdekelni a mellettem ülő. Nem akartam, hogy bárkinek a terhére legyek.

Mégis megtörténtek ezek a dolgok.

Jungkook POV:

Taehyungra kaptam a fejemet, mikor egy szonorú sóhajt engedett el maga mellett, majd egy igen gyászos tekintetben, csukott szemmel ült tovább. Vajon mi jár a fejében? Olyan egyszerű lenne neki csak bezárkózni és ugyan ezt csinálni... De ezek szerint azt akarta, hogy lássa a világ ahogyan ő szenved. Biztos hiányzik neki a régi élete... Annyira sajnálom ezt a fiút. Olyan fiatal még és nem tudja az eddigi életét élni. Mégha nem is kérte volna az anyja akkor is segítettem volna Taehyungon.

Keserűség járta át a testem minden egyes kis porcikáját, ahogy egyre jobban figyeltem a mellettem ülő fiatalabb fiút. Kilenc év van köztük szóval nem is tudom, hogy törhetném meg a jeget. Idős vagyok ő hozzá. Hogy tudnék a barátja lenni, ha csak egy egyszerű tanár vagyok? Miért engem ver a sors az ilyenekkel? Miért nem tudtam csak annyit mondani, hogy mégsem vállalom el ezt a munkát és hazamenni?

Miért vonz magához egy nálam sokkal fiatalabb gyerek?