hűtlenségi bizonyítvány

6. FEJEZET

Juliannel egymás mellet fekszünk és a plafont bámuljuk. Mérhetetlenül nagy bűntudatom van. De úgy érzem ezt az egy estét megérdemlem. Minden egyes nap azt teszem, amit Maja akar.

- Mire gondolsz? - könyököl fel Julian, és a hajamat kezdi cirógatni.

- Semmi különösre. Nem tudok még rólad olyan sok dolgot, talán mesélhetnél magadról. - ajánlom fel a beszélgetést. Tényleg érdekel ki is ő valójában.

- Most mondjak ilyen sablon dolgokat? - kérdezi, mire én csak bólintok. - Ha akarod. Pár nap és tizennyolc leszek, sulin kívűl semmit sem csinálok, csak itthon fekszek. Unalmas vagyok. De te annál inkább érdekelsz. Tudom, hogy te érdekes vagy, Maja mesélt rólad.

- Ne mondd ezt! Attól még, mert nem csinálsz semmit, attól még érdekes vagy. - mosolygok rá. - Én még tizenöt vagyok, az időm nagy részét tanulással töltöm vagy edzéssel.

- És ez az edzős dolog hogy jött neked? - kíváncsiskodik.

- Majával régóta barátok vagyunk. Ő szép és csinos volt mindig is, én pedig ronda és kövér. Meguntam az árnyékában lenni, és én is olyan akartam lenni, mint ő. Ez általános végére változott, akkor már csak önmagam akartam lenni. Hülye bő ruhákat hordtam, hogy takarjam magam. Most pedig, szerintem elég látványos a változás, egész jól nézek ki. - nevetem el magam a végére. Julian komolyan néz rám, az arcomat kezdi simogatni.

- Ne sértődj meg, de egy rohadt nagy különbség van közted és Maja között. - arra számítok, hogy valami rám nézve sértőt mond, de.. - Maja egy szép, de üres lány. Olyan, hogy ha megkopogtatod kong az ürességtől, annyira egy tömeg lány. Találok belőle száz ugyanolyat. De itt vagy te, aki első találkozáskor lerombolt bennem minden falat és gátat. Te vagy az a lány. Nem csak egy lány.

- Ne mondj ilyeneket Julian! - temetem a párnába az arcom. Nem vagyok még felkészülve arra, hogy ilyen szépeket mondjon nekem, úgy, hogy tudom holnaptól ez szertefoszlik.

- Várjunk csak! - ül fel hirtelen. - Te tényleg tizenöt vagy?

- Igen. - bólintok.

- Aztapicsa. - néz előre elképedten. - Többnek néztelek amúgy.

- Egy osztályban vagyok Majával. - magyarázom neki, de csak kérdőn néz rám. - Te nem is kérdezted meg Majától, hogy hány éves? - nevetem el magam.

- Kellett volna? - huncut tekintetével mindent elárul. - Ki néz tizenhétnek, akkor jók vagyunk nem?

- Borzalmas vagy. - forgatom meg a szemem, mire hirtelen rám fekszik és a teljes testsúlyát rámhelyezi.

- Azt mondod? - kérdezi, majd finoman megcsókol. Viszonzom, kezeimet a nyakára vezetem, és túlnőtt hajával kezdek játszadozni. Megpróbálom a teljes lényemmel befogadni őt. De ott van a kisangyal a vállamon. Maja exe. Maja exe. Maja exe.
Hirtelen elválok Juliantől, majd az ágy szélére ülök. Megérzi, hogy baj van így mellém ül. Hátamat elkezdi cirógatni, mire én csak elhúzódok tőle.

- Most mi a baj? - kérdezi kétségbeesetten.

- Ez - mutatok kettőnkre. - Ez az egész. Nem helyes, tudod?

- Tudom. De ez az egész szarság ami van velem. Baszki, fel sem fogom hogy ismerlek 1 hete és olyan érzéseim vannak feléd, mint eddig soha. - túr a hajába idegesen, elkezd a szobában járkálni. Csendben van, aztán folytatja. - Mit kaptam Majától ez idő alatt? Kajálás, vásárlás és szex. Semmi szerelem, semmi odaadás, szenvedély. - Felemeli a hangját, majd a szekrényhez lép. - Hülye pólók, minek vett nekem ruhákat? Van elég de ő vett nekem egy rakattal. Mennyi ideje is vagyok vele? 3-4 hete meg előtte kavartunk. És 15 kibaszott póló?

- De Jakob, ez akkor sem így működik! Vagyis de, a te részedről igen. Én ezt nem tehetem meg vele. Gyerekkorom óta ismerem és csak így hátbavágni. Jöjjek össze veled, őt meg csak úgy felejtsem el? Kizárt. - a fejemet lesütöm a mondandóm közben. Nagyon sajnálom Juliant, de meg kell tennem Maja érdekében.

- Menj innen Nellie. - mondja megsemmisítő hangnemben. A tekintete üres, jeges a lelkemig hatol. Sugározza a szánalmat, az utálatot. Pedig csak az igazságot mondtam.

- Nem kérheted, hogy válasszak köztetek! Teljesen másmilyenek vagytok nekem. - felállok az ágyról és elé sétálok.

- Nem kértem, hogy válassz. Te választottál. - át néz a fejem felett, mintha ott sem lennék előtte.

- Ne csináld ezt. Nem ismerlek, csak alig egy hete. Ne legyél gyerekes. - a szemem forgatom, hiszen ez az egész lehetetlen. Egy teljes hét.

- Te nem érzed ezt? Ha hozzád érek - simít végig a karomon, majd a kézfejem megfogja - ha te hozzámérsz - emeli a kezem a mellkasára - a szívem majd' kiugrik. - és valóban. Én is érzem. De az elvek, a barátság, az erkölcsösség. Minden ellenünk van.

- Elmegyek. Jobb ha nem találkozunk többet. - mondom a könnyeimmel küszködve. Nehéz, de muszáj.

- Nem teheted ezt velem! - ellenáll Julian. Hát persze, hogy ellen.

- Viszlát, Julian. - kinyitom az ajtót, nem nézek vissza. Le sietek a lépcsőn, határozott mozdulatokkal megyek a bejárati ajtó felé. Julian a nevemet kiabálja, nem foglalkozva azzal, hogy a szülei valószínűleg már ágyban vannak. Csak megyek, megyek és megyek. Végig az utcákon, a parkon, még több utcán, gyorsabban és gyorsabban. A hó ropog alattam, szállingózik az égből.

Otthon vagyok. A házunkat figyelem. Milyen rossz ember vagyok. Nem érdemlek ilyen családot, ekkora házat, ennyi zsebpénzt, ennyi ruhát. Talán ennyi időt sem. De az időmet nem én határozom meg, s nem a családom. Csak valami felsőbbrendű lény. Aki akár holnap is magához hívhat, ezért kellene az egyszer élünk címszó alatt élni. De talán egy nap ezt én is megértem.

Vagy ha nincs több időm

Akkor sosem értem meg.