𝙗𝙧𝙤𝙠𝙚𝙣

four

[finn wolfhard]
– ez az, ugye? – kérdezte, miközben lelassított, a házunkra utalva. felnéztem az egyszintes világossárgás – már-már kopottas szürke –, házra és rozsdás barna kapura, amin ott szerepelt az házszámunk félig lekopva. miközben ezt néztem, észrevettem, hogy jack is érdeklődve szemléli a helyt, ahol lakom és amit mindennél jobban utálok.
– igen – mondtam, éppen kiszállva amikor is elkapta a csuklómat. összeráncolt homlokkal néztem rá, majd az ujjaira amelyek összekulcsolva érintették a bőrőmet, és ahogyan ezeket néztem, akaratlanul is elkezdett liftezni a gyomrom. kihúztam a kezemet, ezzel kizárva az ismeretlent, amit nem is akartam megtapasztalni.
– be se hívsz?
szavai víszhangoztak a fejemben, de egy pillanatig sem fordult meg az eszemben, hogy behívjam. nem, nem akarok barátokat. ott van noah, ha néha kedvem van beszélgetni, de már megszoktam a magányt.
– nem. kösz a fuvart – pillantottam rá, egy pillanatara. egymást bámultuk, mígnem idegesen megráztam a fejem.
– miért nézel?
– nem mehetek be veled, ám nem mész ki. mit kéne tennem? – húzta fel fél szemöldökét, közben oldalra döntve a fejét. egy utolsó pillantást véve ránéztem a göndör fürtjeire, mely között kisebb hasonlóságot véltem felfedezni az én hajammal, majd nem válaszolva kiszálltam és elindultam befelé. ahogyan nyitottam a kaput, hallottam, hogy lehúzódik az ablak a kocsin.
– fogunk még találkozni, finn.
összeráncolt homlokkal fordultam meg, de már csak az fekete bmw-t láttam, ahogyan lekanyarodik az utca végén. hümmögve beléptem a házba, majd nem foglalkozva a szüleimmel unottan felsétáltam a szobámba. becsapva az ajtómat magam után, bedőltem az ágyamba, majd elaludtam.
– fiam, kelj már fel! – rázott meg apám, mire megdörzsölve kinyitottam a szemem és az előttem lévő morcos arcára néztem.
– mi van?
– mi az, hogy mi van? minimum egy tessék! – kiáltott fel, majd keze csattant az arcomon, nyomot hagyva maga után. dühösen beharaptam a számat, miközben elkaptam a csuklóját. szeme meg-meg remegett az idegességtől, kezét kihúzta a kezeim közül, majd undorodva hátrébb sétált.
– minek is fogadtunk örökbe?! vetettek volna el! senkinek sem kellesz, látod? egy senki vagy! – mondta nagy hangerővel, aztán maga után becsapta az ajtót. sóhajtva a tükrömhöz sétáltam, és végighúztam a mutató ujjamat a vöröslő jobb arcfelemen, majd lehunyva a szemhéjamat folyt le rá egy könnycsepp.

hello sweatpeas! sajnálom, hogy régen volt rész, nem volt "ihletem". tudom, hogy ez se egy naon-naon hosszú rész, de jelenleg ennyi jutott így eszembe:D ha tetszett nyomj egy vote-t és véleményeket is szívesen olvasok ♡