Tsenguu adta Buckyt ötletül❤️
Ültem egy szép parkban,ami egyszerűen fenomenális kilátást adott.Csak egy baj volt.Hogy Ő nem volt itt velem.Néztem ki a fejemből és azon gondolkodtan,hogy hogyan tehetném hasznossá magamat.De tehetetlen voltam.Borongós kedvemnek köszönhetően semmi sem érdekelt.De mégis egyszer valaki megszólított engem.Hangja rettentően ismerős volt:
-Miért hagytál elmenni?-felkaptam a fejemet és tátva maradt a szám.
Az én katonám állt szembe velem.
-Bucky?-hangom nagyon távoli volt.
A férfi megfordult és elkezdett sétálni a messzeségbe.Ám amikor én utána eredtem,ő elkezdett a semmi vállni.És a szél elfújt mindent,ami maradt belőle.Megint átéltem azt,ami egészen idáig nyomta a lelkemet.De most még jobban fájt.
Hirtelen felriadtam a szörnyű álomomból ami elég erősen a valóságot tükrözte.Pillanatnyilag még csak most jutott el a tudatomig,hogy egy kórházi szobában fekszek gépekre kötve.Ijedtségemben kibogóztam magamat a vezetékek közül és hirtelen elkezdtek folyni a könnyeim.Ezt egy nővér valószínűleg meghallotta,mert a sietségemre segített.
-Hölgyem!Kérem nyugodjon meg.-próbált segítőkész lenni,de én nem hallgattam rá.
-Bucky!-kiabáltam.-Gyere vissza hozzám!
-Ha nem nyugszik meg,akkor sajnos el kell altatnunk.-fenyegetőzött,de nem azért,mert rosszat akart nekem hanem,mert segíteni szeretett volna rajtam.
Én kénytelen voltam megfogadni a tanácsát.Nehéz volt,de belenyugodtam a segítségbe.
Odahúzott az ágyamhoz egy széket,leült és elkezdett kérdezősködni:
-Mi történt magával?Mi okozta a kómáját amely 3 évig elzárta a külvilágtól?
-3 év?Már 3 éve elvesztettem őt?-fogtam fel a hallottakat.
-Kit vesztett el?-fogta meg a kezemet ezzel adva egy kis bátorságot és energiát,hogy elmondjam az eseményeket.
-Buckyt.-ízlelgettem a számban a nevét.-Thanos elvitte.Én otthon ültem és néztem a tv-t,hátha mondanak valamit arról,hogy Buckynak elkellett hagynia.Sejtettem,hogy valami csata lesz,de azt nem,hogy ennyire komoly lenne,ahogy a tv mondta:Az univerzum fele eltűnt.Éreztem is a környezetemben,hogy hiányoznak dolgok,de akkor még nem tudtam ennek az okát.És most...3 évig aludtam...-kaptam a szememhez a kezemet.
-Hölgyem!Megtudná mondani,hogy mik azok a pillanatok amire emlékszik a kómája előtt?
-Ahogy már mondtam,néztem a tv-t és ott mondták,hogy hősi halált halt a Sólyom,Wanda Maximoff,Vízió,Pókember és még sorolhatnám.De ami ezek közül a legfájóbb volt számomra,hogy nem láthatom soha többé a szerelmemet,Buckyt.
A nő csak némán hallgatta fájdalmas beszédemet.Miután befejeztem a mondandómat ő alig jutott szóhoz.
-Mostmár mindent értek.Ezt a kezelőorvosának jeleznem kell.Ha nem bánja akkor itt hagyom.-állt fel a székről.
-Menjen nyugodtan.-néztem fel rá.
Egy bólintás után távozott a kórházi szobámból,ahol teljesen egyedül voltam.Előkaptam a mobilomat ahol megnyitottam a gallériát és néztem a Buckyval való közös képeinket és videóinkat.Nagyon hiányzott.Én egy olyan lány voltam,aki nem könnyen jött össze fiúkkal,de Bucky kivétel volt.
1 óra telefonozás után úgy döntöttem,hogy felfedezem a területet,ahol 3 teljes évig feküdtem.
Már épp indulni akartam,amikor feltűnt,hogy nem érzem a lábamat.Azt hittem,hogy ez csak egy egyszerű zsibbadás,tehát nem adtam fel.
Amikor már nagy nehezen letettem a lábamat,abban a pillanatban össze is csuklottam és közeli ismeretséget kötöttem a padlóval.
-Neee!!-szinte már hosszasan,sikítva mondtam ki ezt a szót.
Ekkor a nő aki ápolt és kérdezgetett egy órával ezelőtt,beszaladt és próbált felállítani,több-kevesebb sikerrel.
-Nem érzem a lábaimat...-suttogtam,de ezt ő is meghallotta.
-Nyugodjon meg.Ez csak egy ideiglenes helyzet.Elfog múlni.
-Bucky...Ments meg...-nyögtem ki ezt a három szót.
