- ♡ -
A hűvösnek tűnő idő miatt pulóvert húzott; a kedvencét. Azt a krémszínű kötöttet, ami a combja közepéig ért. Hozzá a feszülős, sima farmerét vette fel, cipőnek pedig a Converset. Hétfő délután volt, borús idővel nyakán, mit tehetett volna? Se bicaj, se bugyuta séta, se semmi más. Szobájának rabja lett, mint egy szökevény. Valójában nem is bánta annyira. Az ablak mellé ült, málnás teát ivott, néha - néha az ölében pihenő füzetére lesett, azokra az ócska latin szavakra, amiből másnap dogát írt volna.
Mitagadás, nehézkesen ment neki. Nem azért, mert esetleg nem értette volna, egyszerűen csak másfelé jártak gondolatai.
A kék szeműn agyalt, azon a kócos fiún, ki beköltözött elméjének takarója alá, és nem igen kívánt kijönni onnan. Louison, aki épp a kocsiját tette rendbe.
Ő nem fázhatott, gond nélkül sétafikált ott fel s le, félmeztelenül. A zöld szempár kameraként követte a kockák halovány járását hasán, a bicepszén táncoló izmokat, de neki leginkább a háta tetszett. Oh, de még mennyire. Azt nem díszítette tetoválás, amiért iszonyat hálás volt. Bőre ott tiszta volt, sértetlen. Legszívesebben ujjaival cirógatta volna szomszédját, mint egy kóbor kiscicát. Nem bánta, hogy ilyeneken járt az esze. Egy cseppet sem.
- ▪ -
Szatyrokkal volt tele mindkét keze, a nejlon sérteni kezdte tenyerét, ő viszont nem igazán törődött a dologgal. Megígérte édesanyjának, hogy bevásárol majd, ezzel is segítve a dolgos asszony munkáját. Egyszerűen imádott vásárolni, így ezt a terhet örömmel vette le Anne válláról, mint egy rendes, gondos gyermek.
Már sötét volt akkor, mikor elindult, és ő buta még rövidíteni akart, így nem a rendes úton ment, hanem hátul, az erdő mellett, ahol szinte senki sem láthatta. Ott egy út volt csupán, mely vak volt, göröngyös és annál inkább veszélyesebb, hiába, hogy a loknis nem hitt benne.
Halkan dúdolni kezdett, ezzel is terelve gondolatait, hogy ne a rossz dolgokon agyaljon, közben végig a földet pásztázta, nehogy elessen. Csend ölelte körbe a fiút, mely vészjósló volt, mégis csalogató jellegű. A falevelek, melyek búsan hullottak alá a bimbózó lombkoronáról, mind egy - egy könnycseppet jelképeztek, amiket a kis göndör után ejtettek bánatukban.
Egy szalmaszálról énekelt, mely elkóborolt, nem tért haza többet. Elveszett, oly könnyedén és boldogan, mintha mi sem történt volna. Meglehet, hogy az a kis szalma darab is csak vásárolni indult, talán ő is a rövidebb, sötétebb utat választotta, akár göndör társa. Az már biztos; egyikük sem vette észre azt az ismeretlen, kicsit ismerős alakot, ami árnyékként követte mindkettőt.
Bárcsak megfordult volna, ó, te jó ég. Miért nem volt alaposabb? Csak egy pillantás hátra, semmi több. Sokat kért az őrangyal, aki vigyázta útját? Nem bizony. Ő volt túl naiv, kis bugyuta.
A mögötte haladó is gyorsabbra szedte az iramot, még az utcájukra kanyarodó sarok előtt el akarta kapni babáját. Aztán az utolsó levegővétel után, mikor a kapucnit is jobban az arcába húzta; megszólalt:
- Hé!
S ó, te szentséges! Harold, miért épp ekkor gondoltad úgy, hogy megfordulsz, hm?
Igazából még ideje sem volt rendesen, egy ütést kapott, pontosan arcának közepébe. Itt esett ki az egyik szatyor, a jobb kezéből. A hirtelen ütéstől könnyek szöktek szemébe, melyek elhomályosították látását. Majd a következő jött, az sem kímélte. Elejtette a másik szatyrot is, egy kicsit megtántorodott.
Kiáltani akart, de képtelennek tűnt rá, egyedül a kétségbeesés volt az, ami biztos társként segítette. Az utolsó, egyben a harmadik csapás is lesújtott rá végül, talán az volt a legkegyesebb.
S miként ott feküdt ő, tehetetlenül a kiborult tej mellett, kissé kábán és értetlenül, még egy utolsó látkép vele volt, mielőtt az ájulás teljesen át nem vette volna az irányítást tehetetlen lelke felett; az óceán, mely vihart jósolva háborgott, sötéten, hangosan kacagva.
Elkapta.
- ♡ -
