Vágyrajárók éjszakája [18+ ]

I./2. A tökéletes Griffendéles magatartás

Harry egy pillanat erejéig őszintén hitte, tanára viccet mondott, már majdnem el is mosolyodott, ám amikor látta a férfi kíváncsian kutató tekintetét teljes mértékig elképedt. A mai estén a szervezete akkora terhelésnek van kitéve, ami felér öt teljes Griffendél-Mardekár meccsel, hosszabbítással együtt. Szíve akkorát ugrott, hogy attól tartott ki akar törni bordakosara fogságából és most jött el az a pont az életében, amikor megértette azt a sok különös hasonlatot a gyomorról meg a lepkékről. Valóban, egész találóan leírja az érzést, ami most benne uralkodott.

- Ho-ogy azt mondja, azt hogy menjek be... mármint...oda?

Biccentett a fejével a medence irányába.

-Esetleg nem találja elég nagynak a prefektusi medencét?

- Deee... csak, öm...

- Akkor mi a problémája?

Perselus Piton idejét sem tudta megmondani mikor érezte magát ilyen jól utoljára. A fiú bájos zavarát nézni kifejezetten szórakoztatónak bizonyult, tulajdonképpen sokkal inkább, mint azt gondolta volna. Kifejezetten élvezte ezt a kis játékot, még annak ellenére is, hogy fejében már régen megszólalt az a bizonyos vészjelző. Tudta, hogy ebből még baj is lehet, és amit tesz az a legteljesebb mértékig helytelen, mégis kíváncsi volt, hogy meddig lehet a fiú határait feszegetni meddig hagyja elmenni. Erre pedig egyetlen, mindent elsöprő oka volt: azok a fényesen csillogó smaragd íriszek. Igazán imponált neki a fiú tekintetéből sugárzó őszinte érdeklődés.

Harry érezte, hogy zavara egyre fokozódik és a teste ismét eddig ismeretlen dolgokat kezd produkálni az ajánlat hallatán: szája kiszáradt, a hideg rázta és izzadt egyszerre, térdei pedig áruló módon remegni kezdtek. Tartott tőle, ez nem teljesen normális. Tudta, hogy felháborodva kéne tiltakoznia egy ilyen abszurd ötlet hallatán, a másik szemére hányni, hogy mégis hogy képzeli, de ha teljesen őszinte akart lenni magával, egyik fele igen is nagyon vágyott oda bemenni és megtudni, hogy mi fog azután történni. Azzal már régen megbarátkozott, hogy a saját neme iránt vonzódik, a barátai felvilágosították, hogy a varázslók sokkal szabadabb gondolkodásúak ilyen téren, mint a muglik. És ezzel soha nem is volt semmi gondja. Minden teljesen rendben ment egészen mostanáig. De szembesülni azzal, az immáron tagadhatatlan ténnyel, hogy pont a legjobban utált tanára vált ki belőle ilyen heves reakciókat, az sokkoló volt. Nem kedvelte Pitont, ahogy Piton se kedvelte őt. Finoman szólva sem jöttek ki jól soha egymással, ha lehetett mindig inkább elkerülte a férfit, mert ha véletlenül összefutottak a folyosón, vagy csak öt percnél többet kellett egy légtérben tartózkodniuk, biztos volt, hogy vitatkozni kezdenek valamin. De mégis nagyon mélyen magába nézve tisztában volt vele, hogy a mindig titokzatos és sötét aurát árasztó férfi igen is érdekli őt. Karizmája és rejtélyessége mindig is izgatta a fantáziáját. Csak azt nem sejtette, hogy az érdeklődése ilyen... mély.
Harry úgy gondolta, hogy a másik arra számít, hogy majd fülét-farkát behúzva megfutamodik a szituációból. De arra várhat ítéletnapig, nem adja fel ilyen könnyen, elvégre is Griffendéles, vagy mi.

- Rendben, de forduljon el!

Jelentette ki a tőle telhető legnagyobb határozottsággal.
Ám ekkor valami olyan történt, amit a legmerészebb állmaiban se tudott volna soha elképzelni és ami teljesen lesokkolta. A Bájitalmester önfeledten felnevetett a kérés hallatán. Nem olyan szarkasztikus, kárörvendő hümmögés volt, amit álltalában akkor hallatott a férfi amikor az órán a bájitalokat vizsgálta, hanem olyan igazi, felszabadult és jókedvű hang ahogy minden normális ember nevetni szokott. De most mégis csak Perselus Pitonról beszélünk. A fiút teljesen ámulatba ejtette az átváltozás, amit tanárán tapasztalt: a férfi nevetőráncai barátságosabbá tették az arcát, és óh... te jó ég, vagy tíz évvel fiatalabbá is, szemei kacéran ragyogtak. Harry valamely rejtélyes oknál fogva, roppant vonzónak ítélte meg a jelenséget. A Bájitalmester nevetése karcos volt, mély és sűrű, mint a méz, az a különös csilingelés pedig most is ott rejtőzött a hangszínében. A fiú idegvégződéseire pedig mindez zsigeri hatást gyakorolt. Minden porcikájában érezte a hangját, ahogy borzongató póklábakként kúszik fel a gerince mentén, ahogy behatol a bőre alá, meg sem állva egészen a csontjaiig, hogy ott tovább visszhangozzon... De mint egy nyári zápor amely hirtelen csap le majd suhan tova, olyan hirtelen ért végett a kivételes fenomén.

- Ugyan már Potter... az előbb nyomott le egy sztriptízt, most meg itt szűzieskedik. Nem könnyű eligazodni magán.

- Az nem direkt volt! Nem tudtam, hogy itt van!

- Persze...

- Mégis honnan tudhattam volna?

- Istenekre Potter! Rajtad kívül senki nem olyan hülye, hogy egy egyértelműen lezárt ajtót próbál meg jelszóval kinyitni.

- De a jelsz... Várjunk csak, az ajtó be volt zárva?

- Nyilvánvalóan.

- És amikor be akartam jönni... maga... maga kinyitotta?

Válaszul csak egy önelégült vigyort kapott. Harryn villámként vágott át a harag, és szétáradt az ereiben. A férfi szánt szándékkal csalta tőrbe azzal, hogy beengedte, most már teljesen világos volt számára. Ez az egész valami bizarr új módszer lehet a megalázására. Biztos volt benne, hogy tanára zsarolni fogja ezzel a kis incidenssel a jövőben, és hiába is bizonygatná az ártatlanságát, az ő szava állna szemben egy tanár szavával. Piton szavával. Hamar realizálta, hogy ebből a csatából nem fog győztesen kikerülni, de egy valami még nem hagyta nyugodni.

- De hát miért?

- Mert kíváncsi voltam a reakciójára Mr. Potter. És a számításaim beigazolódni látszanak. Habár az elvárásaimat magasan túlteljesítette műsor terén...

Harrynél ez volt az a pont, ahol teljes határozottsággal eldöntötte, hogy vele bizony nem szórakozhat a férfi ilyen könnyen. Nem fogja megadni magát a játszadozásának. Lehet, hogy a csatát Piton nyerte, de a háborút még korántsem. Úgy sejtette, a másik ennyivel le is zárta az ügyet, és most kell lépnie valami megdöbbentőt, valami merészet... tehát valami Griffendéleset.

- Akkor elfordul vagy sem?

- Ejnye, ejnye Potter... hát eddig tart az a fene nagy Griffendéles bát...

Perselus Piton csak ennyit tudott mondani mielőtttulajdon törölközője képen találta, amit sajnálatos módon nem vett észre,ugyanis sokkal jobban lefoglalta a fiú dekoratív libabőre. Mire eltávolítottaaz arcából a zavaró textíliát, és felnézett, a Griffendéles már vele szembenült a kádban, olyan mértékig elpirulva, hogy biztos volt benne gond nélkülbeleolvadna háza zászlói közé. Smaragdjai izgatottan fénylettek, orrcimpáipedig kitágultak, a férfi szinte hallotta a másik szapora pulzusát, ahogy aszíve gőzmozdonyként dübörög. A fiú minden porcikája olyan hatást keltett, minta zsákmányállatoké, amikor megpillantják a ragadozót, és már tudják, hogy elériőket a végzet ám az ösztöneik nem hagyják hogy menekülés nélkül feladják.Pattanásig feszült, ijedt, de mégis harcra kész. Mint a tökéletes préda, egyigen kielégítő macska egér játék előtt. Ilyen vonatkozásban gondolni az előtteülőre, példátlanul nos... izgatottá tette. Ez pedig igencsak zavarba ejtettePerselust, bár kívülről ebből semmi se látszott, ebben biztos volt. De Pottermég mindig tud meglepetést okozni. Valahol egészen mélyen, legbelül tudta, hogyazért tette az ajánlatot miszerint bejöhet hozzá, mert igen is azt akarta, hogymegtegye. És mint a Griffendél ház tökéletes példánya, Potter is fejjel rohanbele minden olyan szituációba, amitől minden épeszű ember fejvesztve menekülne.