Vágyrajárók éjszakája [18+ ]

II./3 A remény kapujában

Piton arca erre a mondatra némiképp ellágyult. Az elmúlt pár órában titkon remélte, hogy nem okozott nagy traumát a kölyöknek. És most a fiú reakciójából ítélve lehet, hogy így is van. De még mindig nem merte elhinni teljesen és mindenképpen meg akart róla bizonyosodni száz százalékosan. Csak akkor lesz nyugodt... Bár a gondolat, miszerint a fiú legalább annyira élvezte az együttlétüket mint ő maga, finoman szólva is bizsergetően hatott az érzékeire és felkorbácsolta fantáziáját. De tudta, hogy mielőtt még beleélné magát buta képzelgésekbe, folytatniuk kell a dolgok tisztázását, még esélyük van rá. És talán, némi szerencsével még akár jól is ki jöhetnek belőle. Még mindig nem fűzött túlságosan sok reményt semmihez, mert rettegett a csalódástól, és úgy látta a legjobbnak, ha úgy megy bele ebbe a beszélgetésbe, hogy nincs semmi elvárása. Sőt még azt sem merte megengedni magának, hogy belegondoljon mi állhat Harry mondatainak hátterében és ezeknek milyen hosszútávú következményei lehetnek majd.

- Ennek örülök, de attól még ez nem legitimizál semmit, ami köztünk történt.

A férfi ezt őszintén így is gondolta. Akármennyire is csábító lehetőség az, hogy a kölyökkel bármiféle intim viszonyt tartson fenn ezután, attól még nem lesz kevésbé elítélendő a társadalom szempontjából. Pontosan tudta, hogyan reagálnának rá az emberek. Hogy egy ilyen viszony milyen következményekkel járhat. Még akkor is, ha soha senki nem tudja meg és nem lát napvilágot a mocskos kis titkuk. Akkor is súlyos következményei lennének és számtalan áldozatot kéne hozniuk mindkettőjüknek. Az állandó titkolózás, a bujkálás és a folyamatos hazudozás csak a jéghegy csúcsa. Mindig résen kéne lenniük, és sosem bízhatnának meg senkiben igazán egymáson kívül. Soha nem mehetnének olyan helyekre ahol a lebukásnak akár kicsiny kockázata is fennáll. Soha nem élhetnének úgy, mint egy normális pár. Még akkor sem, ha a fiú már hivatalosan is nagykorú lesz és végez a Roxfortban. Ő mindezekkel teljesen tisztában volt, de vajon a kölyöknek megfordult-e a fejében? Egyáltalán az megfordult-e a fejében, hogy ennek az éjszakának bármilyen folytatása is legyen? A férfi őszintén, minden erejéből azt remélte, hogy a válasz igen.

- És még én vagyok a makacs. Akkor te mi vagy?

- Nem érzed mennyire bizarr ez az egész Harry?

Perslus ajkai közül csak úgy kitört ez az őszinte és szinte kétségbeesett kérdés. Nem egészen így akart fogalmazni, sőt kis se akarta igazán mondani a kétségeit, de már mindegy volt. Remélte, hogy a fiatalabbik érti, hogy mire céloz, hogy tutaja mit érez. Mert csak ez az egyetlen esélyük arra, hogy örökre megváltoztassák a jövőjüket. Reményei szerint egy jobb irányba. De még beláthatatlanul hosszú és rögös út állt előttük, és az első lépés az, hogy rájöjjön arra, vajon a kölyökkel mennyire képesek feladni az eddigi elképzeléseiket és berögződéseiket a másikról. Hogy képesek-e nyíltan, őszintén és gátlások nélkül tisztázni a történteket és megbízni egymásban annyira hogy feledjék egymás előtt az elképzeléseiket a jövőt illetően.

És Harry értette. Jól tudta mire gondol a másik és nem is hibáztatta érte. Szamara is furcsa volt ez az egész helyzet ami kialakult. A látszólag semmiből jött intimitás köztük. De nem szándékozott ezt feladni csak azért, mert szokatlan és nem tudta megmagyarázni. Remélte, hogy meg tudja beszélni a férfivel a fürdőben történteket, és nem fog bezárkózni előtte. Hogy lesz legalább egy halvány esélye arra, hogy kiharcolja a folytatás lehetőségét. Bármilyen formában is legyen ez. Szüksége volt rá... eddig nem is volt tudatában annak, hogy mennyire szüksége volt rá. Hogy mennyire akarja ezt a férfival. De most estéje nyílt elmondani, és csak remélte, hogy nem riasztja el ezzel Professzorát és legalább az esélyt megadják majd maguknak. Nem akart elmenni innen úgy, hogy nem tudja, hogy ez az egész működhet e közöttük. És ha működhet, akkor hogyan és meddig?

- De. Persze hogy érzem. Már hogyne érezném... De talán bármit is tettünk volna, előbb utóbb úgyis itt kötünk ki.

Harry ebben majdnem biztos volt. Legalábbis a maga részéről egészen biztos volt abban, hogy bármit is tett volna, ha nem is találkoztak volna az éjszaka a fürdőben, akkor is eljutott volna arra a pontra, ahol elgondolkodik a kettőjük kapcsolatáról. Még ha elméletben vagy platóni értelemben is.

-Érdekes feltételezés. Miből gondolod?

- Tudod, nem azért mentem be a medencébe, hogy bebizonyítsam neked, elég bátor vagyok. Hogy elég Griffendéles. Hanem mert már egy ideje vonzódom hozzád, és soha nem bocsájtottam volna meg magamnak, ha kihagyok egy ilyen lehetőséget. Tudtam, hogy soha többé nem lesz ilyen alkalmam arra, hogy közelebb kerüljek hozzád.

Harry nem is számított rá, hogy ennyire nagy megkönnyebbülés lesz ezt kimondani és a férfi tudtára adni. Még saját magának sem merte bevallani soha hangosan, hogy milyen rejtett vágyakat táplál a férfi irányába. És valahogy így, hangosan kimondva egyenesen tanára szemébe egészen megnyugtató érzés volt. Bármi is jön ezután, most már legalább magával őszinte. És a másikkal is.
Amint a hangok elhagyták torkát, szinte látta azt a pillanatot, amikor Piton elméjében tudatosult a szavak értelme. Látta, ahogy a férfi mindig szúrós, éjfekete szemei elkerekedtek a meglepetéstől, és ahogy vékony ajkai egy egészen leheletnyire elváltak egymástól.

- Mióta?

A férfi a helyzet tekintetében nem tudott ennél hosszabb vagy összetettebb mondatokban megnyilvánulni. Már azt is sikernek könyvelte el magában, hogy egyáltalán képes volt válaszolni, és nem csak döbbenten tátogni. Ugyanis a kölyök szavait hallva olyan hevesen kezdett el dübörögni a szíve, amire már nagyon – nagyon hosszú ideje nem volt példa. Meg merte kockáztatni, hogy évtizedek óta nem... és szinte fájdalmas volt ez a ritmus, mégis semmivel össze sem hasonlíthatóan erőteljes és élékítő. Bármennyire is abszurd volt, gyakorlatilag érezte, ahogy újra visszatér az élet a testébe és a lelkébe is egyaránt. Szinte el is felejtette, hogy milyen is ilyen intenzíven érezni.
De akármennyire is kedvére való volt ez a rég nem tapasztalt bizsergés a testében, a józan eszével jól tudta, hogy miért nélkülözte évek óta. Hogy miért mondott le róla önként. Nem akart reményt, mert nem akart több fájdalmat. De immáron semmi kétség sem fért hozzá: a fiú megbabonázta. Nem tehetett róla, és nem tehetett ellene.