Tanulmány a szerelemről (befejezett)

2. A zseni

Még mielőtt elballagtam az általánosból, tudtam, hogy a lehető legjobb gimibe akarok jelentkezni, aminek hála sokra vihetem majd az életben. Így kerültem be a Darványi Ödön Gimnáziumba. Elhatároztam, hogy én leszek a legjobb tanuló, a mindenkori iskolaelső, aki talán még a végzősökkel is felveszi a versenyt.

Az általánosban nekem volt a legjobb tanulmányi átlagom, én jelentkeztem a legtöbb versenyre, amiken megjegyzem, mindig jó helyezéseket értem el, én voltam a legaktívabb tanuló. Mindenféle szakkörre jártam és büszke voltam magamra, amiért valamiben jó vagyok. Ez volt az egyetlen, amit valaha is elmondhattam magamról: okos vagyok, méghozzá tudatosan.

Aztán elkezdődött az első évem a Darványi Ödön Gimiben, és mindenki arról a zseniről suttogott, akinek hírére járt a fél tanári kar, mert annyira kiemelkedett a tömegből. Ványadt, sápadt kölyök lévén nem sokat törődtek volna vele, ha nem terjesztik, hogy egy igazi csodagyerek. Épp elhaladtam mellette (célirányosan mentem, nem azért, hogy hallgatózzak vagy valami), amikor hallottam a hangját.

– Mindig is én voltam az iskolaelső...

Egy srác, akivel beszélgetett hitetlenkedve felnevetett.

– De ez a DÖG! Nem valami béna általános, itt azért van színvonal, ne éld bele magad!

Pontosan ezt vágtam volna én is a fejéhez, ha szóba állok vele, és mintha gondolatolvasó képességei lennének, rám pillantott, és önelégülten felelt.

– Meglátjuk, mi lesz.

Ezzel beindította a háborút. Előtte senki nem volt, akivel versengenem kellett volna, az osztálytársaim átlagos képességű diákok voltak, és bár nem ismertem a másik osztály tagjait olyan jól, de leszámítva Fenyvesi Marcellt, a csodagyereket, nem tűntek valami nagy számnak. Először még nem volt vészes a dolog, de az első hónapra nyilvánvaló lett, hogy Fenyvesi Marcell komolyan gondolja a csatározást. A tizenegyedikesek fizika szakkörére járt, a kedvenc matektanárom azt mondta róla, már most mehetne a Műszaki Egyetemre, és a közös óráinkon is brillírozott.

A humán tantárgyak közelebb álltak hozzám, ezért hagytam, hogy fizikán vagy kémián ő arassa le a babérokat, de mindketten letettük az angol nyelvvizsgát, és a közös francia órákon soha nem engedtem el magam. Fél év alatt kiderült, hogy sokkal több szót ismer, mint amit vettünk, és ez engem is plusz tanulásra késztetett. Nem értettem, hogy csinálja, hiszen minden délutánom ráment arra, hogy szinten tartsam magam vele szemben, de neki még jutott ideje a fizika szakkörre és később a magasabb szintű informatikára is, ahol már programozást meg mindenféle olyasmit tanultak, amikkel nem tudtam versengeni.

Aztán év végén igazából is megmérkőztünk a biológiaversenyen. Úgy gondoltam, hogy az én dolgozatomat Kutyák és emberek címmel, ami olyan kutyákról szólt, akik beteg embereken segítenek, semmi nem múlhatja felül, de így lett, Marcell ugyanis a Mit művelsz a testeddel? dolgozatával egy ponttal többet szerzett, mint én.

Ő volt az iskola zsenije, hiába fordítottam minden percem tanulásra, így csak egy dolog maradt, ami vigasztalhatott. Lehetett ő Fenyvesi Marcell, a csodagyerek, de én meg Novák Natália voltam, aki éltanuló és ráadásul népszerű is. Sosem láttam Marcellt a színjátszó körben, a rajzszakkörön vagy épp a legmenőbb végzősök körében, csak egy szánalmas, ellenszenves kis lúzer volt. Egy kocka, akit nemcsak én nem kedveltem, gyakran vált nevetség tárgyává a fennhéjázóan megfogalmazott véleményeivel, vagy egyszerűen azzal, hogy képtelen volt beolvadni a korosztályunkba, ezáltal hiába volt ő a világ nemtudomhányadik csodája, csak egy kívülálló maradt.

Idegesített, ha hallottam nevét, vagy ha látnom kellett. A háborúskodásunk miatt lehetetlen volt, hogy együtt lakjunk, hiszen jobban utáltam, mint bárki mást a világon, kivéve a nagyanyámat, de ez egy másik sztori. Ezért kellett elrohannom, és igénybe venni a mobilos segítséget.