Tanulmány a szerelemről (befejezett)

13. Betegségben

Bár nem sikerült beszélnem apával, mert anélkül távozott, hogy elköszönt volna, Károly állította, hogy remekül kijöttek egymással, és mindent megbeszéltek. Alaposan kikérdeztem Károlyt miben maradtak, és ő el is mondta, hogy apa tényleg jó ötletnek tartja a dolgot, hajlandó beszállni csendes társként, hiszen végül is ő az ingatlan tulajdonosa, ahol a műhely lesz. A majdani nyereség felét kéri, de minden döntés Károly kezében lesz, mert apa azon kívül, hogy tőkét ad, nem akar semmit csinálni.

– Ez tök jó, nem? – lelkesedtem, mire Vivien csak gyanakodva ennyit mondott.

– Miért jó ez neki?

– Mert tizennyolc éves korában tényleg Nati nevére akarja íratni ezt a házat, és vele együtt a fél műhelyet is – felelte Károly magától értetődően. – Zalán szeret téged, Nati! Ha igazad van, mire nyereségesek leszünk, te is betöltöd a tizennyolcat. Ez apád ajándéka neked.

– Hát pénzt azt mindig kérhetek tőle – bólintottam.

Valahogy mégis jobban esett, hogy Károly a kedvemért szusit csinált vacsorára. A töltött padlizsánon kívül az volt a kedvencem, de szusit még sosem próbáltam meg otthon csinálni. Az igazat megvallva borzalmasan nézett ki. Károly eljutott odáig, hogy megfőzte a rizst, de valahogy nem tudta rendesen feltekerni az algalapot, így kihullott belőle a rizs meg a lazac, és néhol túl vastag zöldségeket akart beletekerni, de miután kezdte feladni, és lehoztam a laptopom, hogy megnézzünk egy szusikészítős YouTube videót, csináltunk néhány egész elfogadhatót is.

Marcell meg sem hallotta Károly hívását, sőt Erik sem akart lejönni, mindketten az új gépeikkel voltak elfoglalva, így Károlynak fel kellett mennie, hogy a lelkükre beszéljen.

– Nagyon rendes volt tőled, amit Marcellért tettél – mondta Károly, amikor visszajött egyedül.

– Nem jönnek le? – hüledeztem. – És nem Marciért csináltam, hanem, mert megígértem Eriknek, hogy kap egy gépet.

– Aha – nézett rám mosolyogva. – Véletlenül sem Marciért...

Úgy éreztem, célozgat valamire, amitől fülig vörösödtem, és gyorsan elfordultam. Az nem lehet, hogy Károly észrevette, mit érzek, ugye?

– Jó, hát ő is hasznát veszi. Nem hagyhatjuk, hogy kihasználatlanul maradjon a tehetsége...

– Aha – ismételte ugyanazzal a hangsúllyal, mire inkább úgy döntöttem, hanyagolom a témát.

A szusi nem aratott osztatlan sikert, és elismertem, fura lehet annak, aki először eszi. Az íze egész jó volt, Vivien agyba-főbe dicsérte Károlyt, Marcell szinte oda sem figyelve ette, ami elé került – mert lehozta laptopját, és most a százalékmérő csíkját bámulta a programnak, amit telepített –, Erik pedig egyfolytában a szájában turkált, és algadarabokat húzkodott ki a fogai közül, amit aztán egy szalvétába törölt.

– Nem ízlik? – nevettem ki, amikor Károly rászólt, hogy ne gusztustalankodjon.

– Olyan az íze, mint a csigának – közölte Erik.

– Ettél te már csigát? – mormolta Marcell.

– Akkor a gilisztának! – vágta rá a kisfiú.

– Mert azt már ettél? – vigyorodtam el, mire elmesélte, hogy az oviban előfordult valami bátorságpróba keretein belül, de még azt sem volt olyan rossz, mint az alga.

Még másnap reggel is arról panaszkodott, hogy rosszul érzi magát miatta, és mivel csak a reggelijét piszkálta, ami nem jellemző rá, jobban megnéztem magamnak. Észrevettem, hogy a kedvetlenség mellett eléggé sápadt is. Ebédidőre belázasodott, és Károly ágyba parancsolta.