Tanulmány a szerelemről (befejezett)

12. Féltékenység

Bár apát nem érdekeltem annyira, a lehető legkorábbi időpontban leléptem a házból, hogy vele töltsem a vasárnapomat. Az otthoniaknak hagytam egy üzenetet, hogy elmentem, és etessék meg Hercegnőt, aztán átadtam magam a fájdalomnak, mert tudtam, egyetlen napom van rá, aztán megint hétfő, és kezdhetek mindent elölről.

Legnagyobb meglepetésemre Milán telefonált, hogy bocsánatot kérjen a kihagyott buli miatt.

– Annyira sajnálom, Nati, de meg fogod érteni, hogy totál vészhelyzet volt – kezdte, de én egy pillanatig még haragudtam, mert tudtam, ha Milán ott van a bulin, nem csókolózom Marcellel, és akkor ma nem fájna ennyire. – Állatorvoshoz kellett vinnem a macskámat.

– Van macskád? – Ez nem tudtam, de azonnal elszállt minden ellenérzésem. – Mi történt? Jól van?

– Azt hiszem – felelte. – Elüthette egy kocsi, mert csupa véresen találtam meg, és azonnal rohantam vele az ügyeletre. Megműtötték, és a doki szerint van rá esély, hogy teljesen felépül. Most be van gipszelve a jobb mellső lába, és két helyen összevarrták, ahol szétnyílt a bőre.

– Jézusom! – kapkodtam levegő után. – Ha az enyémmel történne ilyesmi...

– De a tiéd teljesen szobamacska, ugye? Szegény Joe rendszeresen elmászkál a környéken, de még soha nem történt vele semmi a tizenegy év alatt. Szerintem már kicsit süket, talán azért is ütötték el. Ne tudd meg, milyen éjszakám volt!

– El tudom képzelni!

– Szóval tényleg sajnálom a bulit...

– Ne viccelj, a cicád sokkal fontosabb!

– Reméltem, hogy ezt fogod mondani. Ezért is bírlak, láttalak a perzsáddal egy képen, és úgy tűnt, nagyon imádod.

– A macskák királyak! – mondtam, mire nevetve helyeselt aztán legalább tíz percig beszélgettünk a macskáinkról.

Bár szabadkozott, hogy az ő Joe-ja egyszerű, utcáról befogadott házimacska, még csak nem is olyan értékes, mint egy perzsa, kiéreztem a szavaiból, mennyire ragaszkodik hozzá. Utáltam azokat az embereket, akik fajták alapján határozták meg a háziállataik értékét. Igaz, Hercegnő törzskönyves macska volt, de nem a papírjaiért szerettem, hanem önmagáért, ahogy Milán is Joe-t. Sosem gondoltam volna, hogy ő is macskabolond, mert a suliban semmi nem utalt rá, de jó volt rájönni, amíg le nem tettük még Marcellt is elfelejtettem.

Bár vasárnap volt, apának munkája akadt, így főleg egyedül tévéztem, és amikor eljött a vacsoraidő rendeltem kaját, hogy együtt ehessünk. Miközben ettünk végre figyelt rám, így megbeszélhettem vele a terveimet. Ahogy reméltem is, tetszettek neki, így elégedetten mentem haza.

– Károly! – kiabáltam izgatottan, amikor beléptem a nappaliba. A konyhából rohant elő sárga gumikesztyűben, amit máskor szóvá tettem volna, de most még nevetni sem tudtam rajta. – Ne csinálj semmi programot szombatra! Apa átjön, hogy megbeszéljetek valamit.

– Tessék? – visított fel Vivien, és kirobogott a konyhából. Rajta nem volt gumikesztyű, úgy sejtettem ő csak nézte, bármit is csinált Károly. – Miért akar idejönni? Van bőr a képén!

Úgy döntöttem, eltekintek a ténytől, hogy a házunk még mindig apa nevén van, tehát akár be is költözhetne, ha akarna, és rámosolyogtam Károlyra.

– Átnézte az előzetes terveimet, és jó ötletnek tartja őket. Szeretne beszélni veled a műhelyről.

Károly le volt döbbenve.

– Az előzetes terveidet? És mi köze a műhelyemnek apádhoz?

– Hát befektetne – magyaráztam. – De csak jövő szombaton van egy kis ideje, szóval addig szedd össze az ötleteidet! Addig nekem is kell csiszolnom a prezentációmon.