Tanulmány a szerelemről (befejezett)

3. Idill!

Reggel korán ébredtem, majd félkómás állapotban kicsoszogtam a fürdőszobába. Benyitottam, és szembe találtam magam a meglepett Marcellel. Pólóban, boxeralsóban meg papucsban volt. Valahogy teljesen elfelejtettem már az előző napot, és hirtelen nem tudtam, mit keres ott, ezért velőtrázóan felsikoltottam, majd észbe kapva visszarohantam a szobámba.

A hátamat az ajtónak vetve káromkodtam magamban. A francba, hát mégsem álom volt! Minden egyes kis részlet igaz! És most teljesen hülyén viselkedtem. Óvakodva kinéztem a folyosóra, ugyanis hangokat hallottam. A sikolyommal nyilván mindenkit halálra rémítettem.

– Mi történt? – kérdezte Károly számon kérő hangon Marcelltől. A srác szerencsétlenül állt a fürdőszoba ajtóban, míg Károly anyám szobájából nézett ki. Károlyon csak egy pizsamanadrág volt, felül nem viselt semmit. Mögötte megláttam anyámat is, ahogy épp a köntösébe igyekszik belebújni. Micsoda reggeli idill! Talán miattuk kellett volna sikítanom.

– Sajnálom! – nyögtem ki. – Csak összezavarodtam, azért visítottam.

Meg Marcell eléggé horrorisztikus látvány volt kora reggel, nem tudtam elképzelni, hogy valaha is megszokjam. A fenéket, nem és kész! Károly megnyugodva visszahúzódott a hálóba, Marcell engem nézegetett. Követtem a tekintetét a kismacskás pizsim mintáira.

– Aranyos a pizsamád – mondta nekem.

– Kösz, és bocs a sikításért – hadartam, majd visszavonultam a szobámba.

Oké, többet nem mutatkozhatom pizsamában, még csak az kéne, hogy ilyen fegyvereket adjak a kezébe. Azon is eltűnődtem, megszabaduljak-e a pizsitől, de aztán úgy döntöttem, túlságosan szeretem. Nehogy már én érezzem kényelmetlenül magam, amiért a saját házamba pizsamában alszom!

Pár perccel később Marcell kettőt koppantott az ajtómon, és beszólt, hogy szabad a fürdő. Magamhoz ölelve pár ruhadarabot átrohantam oda, és magamra csuktam az ajtót. Megbámultam magam a tükörben, és megállapítottam, hogy a hajam borzalmasan össze van kócolódva. Gyorsan megfésülködtem, majd megmostam az arcom, hátha eltűnik a fejemből a boxeralsós Marcell képe. Mit ki nem kell állnom!

Fél óra múlva lementem reggelizni. A nappaliban Marcell, Erik és Károly üldögéltek. Valami Transformers rajzfilm ment a tévében azt nézték teljes egyetértésben. Na, igen, az a reggeli idill!

– Jó reggelt! – köszönt Károly, mintha még nem találkoztunk volna. De legalább már fel volt öltözve normálisan.

– Helló – mondtam, majd bementem a konyhába, ahol Vivien épp az asztalt terítette.

– Natália! – ragyogott rám. – Csináltam reggelit!

– Reggelit? – kérdeztem vissza hitetlenül.

Igen, Vivien rántottát csinált legalább húsz tojásból. Úgy éreztem, meg kell kapaszkodnom valamiben.

– Igen – bólogatott lelkesen. – Képzeld már vagy tizenöt éve nem főztem semmit!

– Tényleg? – kérdeztem enyhe gúnnyal a hangomban.

Ha nem mondja, észre sem veszem, hiszen csak tizenhat éve vagyok a lánya. Elővettem magamnak egy tálat és a szokásos reggeli müzlimet. Előző este arra jutottam, hogy megpróbálok viszonylag normálisan viselkedni Fenyvesiékkel, amíg ki nem találok valamit. Előbb-utóbb úgyis vétenek valami hibát, ami miatt menniük kell, ez száz százalék, és majd akkor jön el az én időm.

– Te nem eszel? – kérdezte Vivien elszontyolodva.

– Látom, hogy sonkát is tettél bele – magyaráztam. Gondoltam, csak eszébe jut, hogy még mindig vegetáriánus vagyok. Figyeltem az arcát, ahogy leesik neki.